Mindenki kertje

Solti Gizella Álmos kertek című kiállítása a Fészek Galériában

„Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom/mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; / ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán / a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,/ s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, / a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, / és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, / s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt…”

Solti Gizella gobelinművésznő Fészek Galériában látható új kert-sorozatát Radnóti Miklós Erőltetett menet című verse, illetve annak kertje inspirálta. Ez a kert, mely a végtelen testi és lelki szenvedésben megcsillanó boldogságot, a legmélyebb reménytelenségben bujkáló reményt fejezi ki, egy kicsit mindnyájunké, ugyanakkor egyben nagyon személyes élmény is, mert ahány olvasó, annyiféle kert, szubjektív parafrázis létezik.

Ez a bensőséges, ismerős már-már szakrális hangulat adja meg a kiállítás alaphangját, ez az érzés hat át, miközben a műveket nézem, és a kíváncsiság; hogyan lehet ezt a kertet, hogyan lehet a reményt megszőni? A teremben keringenek a vers sorai; „Bolond ki földre rogyván felkél”, „Fanni várna szőkén”, „lassú délelőtt”, és a falakon, burjánzó növényvilág, a fák lombjai között felbukkanó gyümölcsösök festői frissességgel kelnek életre. De a művek nem tájképek; a figurativitás és a nonfigurativitás egyensúlya olyan kifinomult, hogy bennünk sem a forma, sem a szín nem válik uralkodóvá, – ahogy közelről nézve – a gazdag flóra is inkább csak a színek végtelen árnyalatainak kusza, szédítő kavalkádjának hat.

Solti, az élettelen textilben magától értetődő természetességgel eleveníti meg az élőt. Sajátos, – a felvető fonalak hálózatát megjelenítő –, könnyed, az előrajzolást mellőző technikája friss és eleven, szinte rajzos, mint korábbi, – a szigligeti alkotóház kertjének növényvilágáról készült – rendkívül finom ívű, aprólékos, mégis könnyed rajzai. A szövet zöld árnyalataiban játékosan megcsillan a piros, a fehér, a kék vagy a sárga, a sűrűn, mégis oldottan, levegősen szőtt anyag a kert érzetét, magának a természetnek az atmoszféráját hívja életre: egy egyszerre reális és ideális kertben járunk, szinte érezzük a flóra illatát, tapintjuk a növények leveinek felületét, de ebben az elevenségben nemcsak a növények, hanem a lélekben felragyogó remény is életre kel.

A kiállításon nemcsak Solti új kert-sorozata, hanem korábbi, absztrakt művei, például Bayeux-i kárpit parafrázisa is szerepel. Egymásba tűnő kubusok, a szövetbe bújtatott szöveg- vagy betűdarabok, apró, finoman csillogó gyöngyökkel kirakott formái, a belső valóság szövetének eleven lenyomatai. Beleveszünk érzékeny, fátyolos színeibe, követjük játékos könnyedséggel egymásba öltött fonalait, melyek – ahogy a széleken elvarratlanul „lebegő” fonáldarabok is jelzik – szabad, végtelen mintázatokat hoznak létre.

Solti művészete tanúsítja, hogy a korábban „királyi” műfajnak számító, és napjainkban is kissé mellőzött műfaj, nagyon is él, és művészi kifejezőerejének semmi sem szab határt. Mi sem bizonyíthatná ezt jobban, mint ez, a VII. kerület mélyén burjánzó „kert”, mely képes kifejezni az emberi lélek legkülönlegesebb adományát, mert – ahogy Alexandriai Philón – írja: „…az az ember, aki nem remél az nem is ember, hanem inkább egy emberre emlékeztető állat, mert a Remény az emberi lélek legkülönlegesebb adománya.”

A képek Rosta József felvételei.

Konkoly Ágnes