A nyár úgy zúgott el előttem, akár egy gyorsvonat. A kereszteződésnél álltam, a szele megcsapott, arcomat égette a mozdony heve, de én nem voltam rajta, és mire felocsúdtam, a gyümölcsökkel, rohanó vizekkel és tücsökciripeléssel megrakott szerelvény már ott sem volt.
De mert szeptember első napjaiban csak egy észrevétlen árnyalattal lett halványabb a fény, felkapaszkodtam én is az utolsó szerelvények egyikére. Mit ne mondjak, olyan izgatottan, mintha egyenesen a lussinói öblökig vonatoznék, pedig csak Balatonszepezdig mentem. Mégis úgy készültem erre az útra, olyan estikornélos lendülettel, mintha a tó tükrében a tengert láthatnám viszont. Balkéz felől ültem, mert tudtam, hogy a víz ott játssza el a maga crescendóját, amikor a vagonok kifutnak az almádi alagút sötétjéből, és akkor egyszeriben ott lesz majd, legjobb tudása szerint kéken és tengerszerűen, a nyár minden kései gyümölcsével megrakodva, ott lesz a tó. És hogy az a vonatsín, és az a két perc lesz az, amikor számunkra is felvillanhat valami abból a fajta evilági végtelenből, amiben a mediterrán népek naponta megkeresztelkednek. Bal oldalra ültem tehát, közvetlenül az ablak mellé, hogy el ne mulasszam e számunkra kiporciózott csodát. Krimit olvastam, hogy el ne nyomjon az álom. Nézegettem a tonzúrás szántóföldeket, s a csaknem feketére égett napraforgótáblákat. A táj úgy rebbent el az ablak előtt, ahogy a lepkék, amelyek szárnya vibrálni látszik a reggeli fényben.
Az idős házaspár Székesfehérvárott szállt fel, és Csajágig keresték a megfelelő helyet. Ennek érdekében többször is végigjárták a szerelvényt. Végül is a velem szemben lévő üléseket találták meg. Redőzött homlokú úr, molett, szaporán pislogó asszony. Letelepedtek. Néhány perc leforgása alatt világos lett számomra, hogy míg én a fűzfői öböl képét öltő határtalannal készültem találkozni, ezúttal az emberi természetben megmutatkozó határokkal fogok.
„Csajág” – jegyzi meg a férfi, míg a vonat a nevezett állomáson várakozik. A nyomaték kedvéért az állomásépületre mutat. A feleség tekintete engedelmesen követi a mutatóujj vonalát, bólint, csakugyan, ez minden kétséget kizáróan Csajág.
„Indulunk” – tájékoztat a férfi, amikor a vonat egy nyikkanás után lomha mozgásba kezd. Bólintás. Mostantól ez lesz, mint később kiderül, Csopakig.
Az estikornélos crescendónak lőttek, gondolom savanyúan, és csakugyan.
„Alagút” – hangzik a megfellebbezhetetlen igazság, amikor sötétbe borul a vagon.
Majd: „A Balaton” – használja ismét a mutatóujjat, nehogy az asszonyka esetleg tévesen értelmezze az ablakon át a szemünkbe villanó kékséget. Az ember már-már bizakodna, hogy legalább egyikük először jár erre, de nem, mert a feleség egyszer megjegyzi: itt szoktunk halat enni. Tehát ez az egész valami másról szól. A világról, alighanem. Arról a világról, ami a sajátjuk.
„Strand” – jegyzi meg az asszony.
„Itt vannak a nádasok” – konstatálja a férj.
„Nem állunk meg, csak megyünk”, fűzi hozzá kisvártatva.
És csakugyan.
Minden alkalommal bemondják az állomás nevét. Fáradhatatlanul tudósítanak mindarról, ami a szemük elé kerül. Nem beszélgetnek, hanem megállapítanak: nem is elégedetten, csak akkurátusan. Igen, a világ és benne a tó, a tavat környező sás és a sás mögötti nyaralók, egyszóval minden a helyén van. S az nem utolsó dolog.
Néha messzebb merészkednek, és emlékeztetik egymást, ki nyaralt itt vagy amott, és mintegy lábjegyzetben hozzáfűzik, életben van-e még az illető. De ez kivételes.
A vízparti nádasok szagát nem engedi be a légkondicionált kocsi. A nádason túl rezzenetlen tükör, mintha a Balaton ott se lenne, csak valami nedvesebb, párásabb égbolt.
Almádinál a masiniszta megelőzte őket, és előre bemondta az állomás nevét. Ettől nem maradt közölnivalójuk, s egy darabig tanácstalanul ültek. Aztán a férfi feltalálta magát, addig törte a fejét, mígnem rájött, miképp lehetne mégiscsak közölni valami nyilvánvalót.
„Ez volt az első hely, ahol megálltunk”.
Mindig csak az evidenciát, többet szinte soha, és ebben kell lenni valami megnyugtatónak. A puszta tényekre szorítkozni, a világ alapkőzetén megvetni a lábunkat, és nem bocsátkozni hebehurgya feltételezésekbe. Ha felbukkan egy lakókocsikkal és sátrakkal pettyezett partszakasz, minden további nélkül, és a tévedés veszélyét gyakorlatilag minimalizálva, elégedetten jelentik:
„Kemping”.
Így navigálják egymást térben és időben, talán kissé körülkerített területen, de annál tévedhetetlenebbül.
Ádám jut eszembe, a Paradicsomban. Az Úrral közös játékuk, a teremtő elébe állította a soklábú, tekergőző, rikoltozó vagy gyanakvóan gubbasztó lények regimentjét, melyeket azon frissiben alkotott, Ádám pedig nevet adott nekik. Csak a megnevezés után lettek szabadon engedve a világba – melynek egésze akkoriban még egyetlen, jóllehet pontosan körülhatárolt, ám annál biztosabb hely volt, tudniillik az Éden. Egyszóval a megnevezés tette teljessé a teremtést, a név fejezte be a világot. Ők is, ez az idős pár: nyilván a megelőző harminc évben gyakorlatilag mindent elmondtak már egymásnak, sok kétes, bizonytalan, kellemes és kellemetlen dolgot, és eljutottak idáig: most ülnek itt, és ezt a paradicsomi játékot játsszák, a redőzött homlokú, ősz halántékú Ádám, és a szuszogó, párnázott testű Éva. Játsszák, ki tudja, mióta. Befejezik a teremtést, mely sután és félkészen elibük áll, amivel birkóztak harminc évig, és most már csak rá hagyatkoznak, a maga hallgatag vizeivel, borzas nádasaival.
Csakhogy nem vagyunk már a Paradicsomban, ha mást nem, ezt észre kellett, hogy vegyék. Mint minden, azóta ez is ellenkezőjére fordult. A szavak nem először vannak kimondva, hanem sokadszorra, s ebben a sokasodásban elaprózódtak, elkoptak, minden egyes kimondott név életadás helyett gyilkossággá válik, az ablakban lepkemódra csapongó tájat egy-egy gombostűvel rögzíti, és a benyomások szivárványos reszketése, az elsuhanó sokféleség egy csapásra lendületét veszti, kifakul. Múzeumi rovargyűjtemények fiókjai jutnak eszembe, ha most kinézek, és oda nézek, ahova ők, vagy lőrések, vagy kitöltött adatlapok.
A monotónia költészetté válik. Talán nem mindig, de néha megtörténik. Már nem sajnálom az ellaposított crescendót. Egyetlen csinnadratta helyett halk, de folyamatosan kitartott hang a tótükör. Így kellene írnom, tűnődöm, amikor végre leszállnak, udvariasan megköszönve a helyet, mintha az enyém lett volna. Így, pontosan, konstatálva. Érzelmi lábjegyzetek nélkül. Tüstént meg is próbálom. A nyár fehér fátyla az égen. Reménytelenül sok. Szőke gyomok. Vetkőző nyárfák. Nem, még ez is sok. Nád, stég, ladik.
Hallgatag vizek. Ennyi még csak megengedett. A vonatkerekek kattogása, a hangok e torzói majd segítenek. Ámbár tisztábban lehet hallani, ha magam nem a vonaton ülök, hanem csak állok odalent, valamelyik kereszteződésben, és arcomat megpaskolja a mozdony heve.
Aztán pedig maradunk, én és az átkelő csöndje.
