NEMAKAR. Holtnyelvi köszöntő

Jász Attila
Dukay Barnabásnak (70)

SZÁRNYASHAJÓBÓL NÉZNI a halkan halódó partot,
ahogy Isten szépen mindent lecsupaszított, alkot.
Egy angyal meg a szikláról figyeli az embert.
Behunyja szemét, nem akar látni mást, csak tengert.

[hiányhaiku1]
a kivágott fa
lombja sötéten ragyog
ablakom előtt

EGY NAP nem akar már nehéz, nagy szavakat használni,
mondathálókat szőni, amiben az örökkévalóságig
kapaszkodunk egymásba görcsösen. A csend és a némaság is.

Egy nap, amikor nem tudott már megszólalni korábbi
anyanyelvén, elvesztett minden kapcsolatot. Akármi
történhetett volna. Egy nap megszólalt benne az arámi.

A holt nyelv, very early music, mintha rajta kívül más nem lenne.
Mert semmi nem ér véget, és nem kezdődik el soha. Csak a benne,
az általa, és az innentől már nem az időben hall(gat)ható zene.

Mintha a csend (és) a némaság tökéletes hullámmozgása lenne.