Richard Linklater Sráckor című filmje több szempontból is különleges alkotás. Egyrészt, mert egy eddig sosem látott, tizenkét évet átfogó csapatmunka eredménye, másrészt, mert egy olyan történetet mesél el, amit az idő formált ilyen kerekké.
Mason (Ellar Coltrane ) hat éves. A kertvárosban lakik anyukájával (Patricia Arquette ) és nővérével (Lorelei Linklater). Apukáját (Ethan Hawke) ritkán látja. Az ő történetét követhetjük végig az első iskolaévtől egészen a főiskolai kollégiumba költözésig. Emberek kerülnek be és kerülnek ki az életéből. Történetén keresztül egy család életébe nyerünk bepillantást – hogyan válik négy ember együtt, egymás mellett felnőtté.
A Sráckor dramaturgiája organikus. Az idő formálta. A díszletek, a jelmezek, a zenék egyaránt követik a legmulandóbb kor-aktualitásokat. Pontos korrajzot kapunk egy a 2000-es években lejátszódó gyermekkorról. Olyan motívumokat látunk, amik végigkísérik ezt az időszakot: például látjuk, ahogyan a videojáték fejlődik. Az erről látottak alapján akár le is vonhatnánk a tanulságot, hogy, habár a játékok fejlődnek, a lényeg nem változik – a gyerekek ugyanúgy a virtuális valóságba menekülnek, álljon az akár száz pixelből, akár tízezerből… Ezzel ellentétben a rendező nem kívánja ránk erőltetni a mondanivalót. Csupán ábrázol, de nem magyaráz. A játékkonzol, mint motívum időről időre felbukkan, de sosem lesz konfliktusforrás.
A korrajz jelenetszinten is fontos alkotóeleme a filmnek. A nyitójelenet egyik képsorában a főszereplő kislány Britney Spears Oop I did it again című slágerének éneklésével (és a videoklip méltán híres táncmozdulatainak imitálásával) ébreszti a kisfiút. Ugyanígy a film egyik fontos jelenete, amikor a gyerekek az apjukkal Obama-táblákat helyeznek ki, McCain-es táblákat gyűjtenek be a kertváros kertjeiből a választási időszakban.
Izgalmas, ahogyan Linklaternek sikerül ezekben a tömör képekben felfestenie egy-egy korszak fontos pillanatait, főleg, hogy ezt a történésekkel szinte egyidejűleg teszi. Mindig a jelenidőből ragad meg pillanatokat, hogy később ábrázolni tudja a múltat. Eközben folyamatosan épít egy családtörténetet. A film főleg a kisfiú, az elvált anya és az elvált apa karaktereit mélyíti el. Nem tudni, hogy a tizenkét év alatt mennyit változott az alapkoncepció, a végeredmény mindenképpen nagyívű és mindenekelőtt hiteles lett.
A helyes kisfiúból dundi tízéves, majd lázadó, vagány kamasz lesz, aki a történet végére zárkózott, elvont fiatal felnőtté érik. Összetett és változékony életút ez, olyan, mint mindenkié. Látjuk, ahogyan a fiú egy tinédzser-buliban, a fotólaborban, majd egy gyorsétteremben mozog. A film nem szépíti a történetét, amikor azt mondja, rengeteg fiatal tehetséges, de csak a szorgalmasak lehetnek sikeresek.
Az anya és az apa elváltak. Két külön úton indulnak el a történet elején, máshova érnek el a végén.
A fiatal anyuka folyton költözik, férfiakba szeret bele, apafigurát keres a gyerekeinek. Biztos társra vágyik, először egyik tanárát, később – ironikus módon – egyik diákját választja. Csalódik, és mint minden anya, mikor mindkét gyermeke főiskolára megy, úgy érzi teljesen egyedül maradt a világon.
Apa zenész. Hétvégenként találkozik a gyerekekkel. Zenész barátainál lakik, turnézik, a huszonévesek életét éli. Az apás programok főleg baseball meccsekből, bowlingozásokból, később közös kirándulásokból állnak. Egészen addig, amíg apa nem találkozik az új feleségével, akivel új családot alapítanak, még gyermekük is születik.
A film egyik kulcsjelenetében az apa odamegy az anyához a fiú ballagásán, megköszönve az elmúlt éveket, a nevelést, a gyerekeket. Egy megtört nőt látunk, három házassággal a háta mögött, és egy férfit, aki negyven éves kora körül találta meg a megfelelő nőt és a békét a családalapításhoz. Másodjára sikerült neki. A férfi megkérdezi, hogy beszállhat-e egy kis pénzzel az érettségi bankett költségeibe. A nő igent mond, mire a férfi elkéri a második feleség pénztárcáját. Hiszen alaptulajdonságaiban nem változik senki. Csupán meg kell találnunk a társat, akihez hozzáidomulhatunk, aki hozzánk idomul.
A film egyik legfontosabb erénye ez a családábrázolás. Ahogyan családmodellekről beszél, fesztelenül, felvonultatva a családi kapcsolatrendszerek teljes palettáját, bemutatva azt, ahogyan mi is élünk, itt a 21. század elején. Hogy mi minden fér bele egy gyermek életébe: elvált szülők, hétvégi apuka, agresszív mostoha szülő, mostohatestvérek, akiket nem lát többé a (menekülésbe torkolló) válás után, féltestvér, mostohanagyszülők… Utóbbiakhoz szintén kapcsolódik egy különleges jelenet, amiben a fiú a baptista mostohanagyszülőktől egy régi sörétespuskát és egy személyre szóló Bibliát kap a születésnapjára. Pontos és letisztult ábrázolások ezek, amelyek könnyedén, fölösleges feszültségek és pózok nélkül mutatnak be emberek közötti viszonyokat.
A színészi alakítások – egy-két melléfogást kivéve, mint a fiú szőke barátnője, aki szörnyen játszik, de szerencsére a rendező, s így a főszereplő is hamar kiábrándul belőle ‒ tökéletesen szolgálják a történetet. A felnőttek képesek végigvinni az éveken át formálódó szerepeket. A főszereplő lány az évek alatt önmagához szelidül, játéka eleinte energikus, mint a kislányok általában, végül cinikus, szemlélődő fiatal felnőtté válik. A fiú játéka letisztult, alig vannak benne magasságok és mélységek. Azt is mondhatnánk, hogy „nem-túl-drámai”. Apák, testvérek, szerelmek jönnek és mennek, sérelmek és örömök váltják egymást, de a fordulópont még várat magára – talán ilyen a felnőtté válás.
A Sráckor a közösségalkotásról szól. Ahogyan a film karaktereit, a film alkotóit is, az együtt eltöltött évek mellett egy közös történet is összeköti. Átlagos történet ez, szabadon cserélhető változókkal, elvehető és hozzáadható szálakkal, egyszerre egyszerű és összetett, mint az élet általában.
A film nagyságát őszintesége adja: amikor a hétvégi apuka leül a bowlingteremben a szexről beszélgetni a gyerekeivel – mindhárman zavarban vannak, hiszen a gyerekek (pont, mint a színészgyerekek Ethan Hawke-kal) egy évben alig töltenek pár napnál többet az apjukkal. Az ilyen, és az ehhez hasonló pillanatokhoz tudunk mindnyájan kapcsolódni.
A film üzenete pedig talán csak ennyi: Nézz vissza, mennyi minden történt, pedig úgy érzed még nem történt igazán semmi sem.
(Sráckor; írta és rendezte: Richard Linklater; főszereplők: Ellar Coltrane, Patricia Arquette, Ethan Hawke, Lorelei Linklater, Marco Perella, Jamie Howard, Andrew Villarreal; fényképezte: Lee Daniel, Shane F. Kelly; vágó: Sandra Adair; látványtervező: Rodney Becker, Gay Studebaker; jelmeztervező: Kari Perkins)
Szabó Márton István
Discussion about this post