Nincs nyugalom

Liv Ullmann August Strindberg 1889-ben íródott Julie kisasszonyát kívánta filmre vinni 2014-ben. Ez a hetedik filmfeldolgozás az egyfelvonásosból, amiről Strindberg azt állította, hogy az első naturalista tragédia a svéd drámairodalomban. (Akkoriban többekközött már világhírű kortársa, Henrik Ibsen is feszegette ezeket a határokat, no igaz, ő norvég volt.) Talán tényleg naturálisabb, de ugyanazt a hullámot követi, amit előtte már Stendhal, Tolsztoj, Flaubert és Maupassant is meglovagolt, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Mi olyat tud mégis mondani, amit érdemes 125 évvel később egy hetedik feldolgozásban is filmre vinni? Van-e helye egy lélektani filmdrámának egy olyan filmpiacon, ahol a nézőket, ha nem vígjáték, nem akció, nem krimi, nem fanatasztikus akkor nem érdekli; a szakma pedig, ha nem szélsőséges, vagy nem szélsőségesen kísérleti szóra sem méltat?

Szentiván éjjele. John hazaérkezik a kastély konyhájába, miután kikísérte a bárót az állomásra. Kathleen, a szeretője vacsorát tálal neki. Ekkor megjelenik Julie kisasszony, a ház úrnője és felszólítja John-t, hogy táncoljon vele a pajtában. John fél, hogy megszólják majd őket az emberek, de beleegyezik. Ekkor kezdődik meg az egész estés hajsza, a kettejük közötti érdek- és érzelemrendszerek felkutatása után…

A Julie kisasszony remek választás. Egyszerű, háromszereplős kamaradráma, már képes arra a közvetlen, „kisszobás” feszültségkeltésre, amire pár évtizeddel később az amerikai lélektani realisták, de még nem huszadik századi a feszültségköre. Egy ilyen háromszereplős adaptációnak csak akkor lehet értelme, ha a rendező a színészválasztásra helyezi a hangsúlyt. Ezúttal így is történt. Jessica Chastain sosem látott őrületet tud elővarázsolni Julie kisasszonyból, Samantha Morton maga a méltóságteljes, kívül kemény belül lágy, testben lélekben ellenpólus, Colin Farrell pedig a tökéletes Jean: arisztokratikus és közönséges, vozó és taszító egyszerre, illetve egymás után.

Ullmann Írországba helyezi a történetet. Egy ritkán lakott, meseszerű, mégis sötét és esős helyszínt választ, amivel a színészválasztást is alátámaszthatja. (A koncepció olyan sikeres, hogy eszünkbe se jut, hogy Chastain valójában egy kaliforniai kertvárosban nőtt fel.) A díszletek autentikusak, de visszafogottak. Főleg az egyszerűen berendezett konyhát látjuk, nagy fa felületekkel, vörösréz és üvegtárgyakkal, fehér falakkal. Csupán az erdő zöld és napsütötte, a kapualjak árnyékosak, a szobák nyomasztóan sötétek. A jelmezek finoman segítik a színészek munkáját. Kathleen és Julie is kékben van; Kathleen jól szabott pamutruhát visel, Julie valamivel fényesebb, csipkésebb selymet, de az sem hivalkodó. John mellénye egyszerre ábrázolja őt jóvágású arisztokratának és szolgálónak.

Ullmann a Bergman-filmek hatásvadász nyomasztása mellé finoman odaállítja a Jane Austin-feldolgozások mesevilágát, csupán mutatónak, hogy ez a film akár ilyen is lehetne, de persze nem ilyen. A színészek teljes „szélességükben” kiteljesedhetnek, van helye a játéknak. Talán túl sok is. Néha azt érezzük, hogy a kevesebb talán több is lehetett volna, ha Ullmann erősebben fogta volna azt a gyeplőt. Persze rögtön fölmerül a kérdés, hogy akkor mennyire lenne szöveg- és dialógushű a film, ha kevesebb érzelmet visznek a színészek a játékba.

A szöveget maga Ullmann húzta meg, egészítette ki a dráma alapján. A legtöbbször szépen árnyalt, helyenként viszont jólesően egyszerű szöveggel a színészeknek láthatóan nincsen problémájuk. A film feszültségét többek között az érzelmi szálak kibogozhatatlansága adja. Ullmann filmje sokkal kevésbé tárgyilagos, mint Strindberg drámája. Nem tudjuk John (az ír Jean) vajon szereti-e Julie-t? A szerelmi vallomást a százéves fatörzs alatt Ullmann úgy ábrázolja, hogy teli van valós érzelmekkel. John, ha ugyan tényleg csak a csábítás részeként, de maga is átéli az érzelmeket, amiket Julie-val közöl. Colin Farrell arca remeg, szeme sugárzik, minden porcikája elesettséget és bizonytalanságot tükröz: nem ilyen egy gaz csábító.

Aztán mégis megtörténik az aktus. (Strindberg ezen a téren visszafogott, nem meséli el, mi történt és hogyan.) Ullmann talán legjobb húzása, hogy a szex- és csókjeleneteket végtelenül szomorúan ábrázolja. Ez a sötét-szoba, a sötét-kapualj magánya. John lelkébe látunk be, aki a piedesztálra emelt nőt illúzióromboló módon kapja meg és ettől csalódik.

John ki akar törni a szolgasorból, Julie ki akar szakadni az unalmas, nyomasztó életből, amibe beleszületett. A dráma és film csúcspontja, amikor elmesélik egymásnak az álmaikat: „Néha azt álmodom, hogy egy oszlopon állok és nem tudok lejönni… Nincs nyugalom és béke, amíg le nem jövök onnan.” – mondja Julie, „Álmomban egy fánál vagyok, egy sötét erdőben. Meg akarom mászni… Tudom, ha elérem az első ágat,akkor könnyedén feljutnék a tetejére.” – mondja John. Ez a tragédia.

A kiábrándító aktus után megkezdődik a történtek és a jövő utáni ámokfutás. John nem hiszi el, hogy Julie szereti, Julie sem hiszi el, hogy John szereti, egymástól is félnek, maguktól is, a közös utazástól és a következményektől is. John félti a munkáját, félti Kathleen-t, a szeretőjét. Egyik pillanatban még el akar szökni, meglátva a lehetőséget abban, hogy most egy kis pénzzel kitörhet a szolgalétből. Ullmann történetében meglátja Julie összeomlását, ekkor van a történetben az egyetlen kiegyensúlyozott kép róluk: Julie és John egymásra hajolva állnak az ablakban. Julie közli: ő legszívesebben elutazna, hogy csak egymásnak éljenek, aztán pár hét múlva meghalna. John szereti az életet és azt mondja, hogy inkább menjen akkor egyedül.

Strindberg a darabban Johnt csupán egy feltörekvő, hozományvadász nőcsábásznak állítja be, Ullmann többet mond ennél. Elhallgatja, amit Strindberg elmondott, hogy Julie származása nem teljesen nemesi (ettől a darabban John visszariad, a filmben szó sem esik róla). Johnt tehát Ullmann szerint nem a „nemestelen” származás, hanem a különbözőség tartja vissza. John és Julie, mindketten magányosak, szeretetre vágynak, és ki akarnak törni – akár egymásra is találhatnának, de nem csak a társadalmi osztályuk, az értékrendjük is más.

Újból kiderül, hogy a klasszikus művek feldolgozása sosem hiábavaló munka. Mégha nem is lesz olyan kassza- vagy kritikai siker, a mű megszületett, elő lehet venni. Fontos elérhetővé tenni olyan történeteket, mint a Julie kisasszony az elkövetkező generációk számára is. Egy film sokszor annyi nézőhöz juthat el, mint egy színházi szöveg vagy egy előadás.

Mindezek ellenére a két rusztikus angolsággal kiabáló, rangban különböző, neurotikus szerető szentivánéji története akár idejemúlt is lehetne. De ez nem Julien Sorel pályaválasztási krízise, Anna Karenina és Emma Bováry titkos szerelmei, vagy az Egy asszony élete házastársi tragédiája. Strindberg és rajta keresztül Ullmann arra tanít, hogy önmagunkkal, az életünkkel való folytonos elégedetlenség a boldogtalanság biztos záloga.

Vannak dolgok, amiken aligha változtathatunk. Folytonos feszültségben élni önmagunkkal pedig nem a hosszú élet titka.

(Miss Julie; rendezte: Liv Ullmann; írta: August Strindberg, Liv Ullmann; főszereplők: Jessica Chastain, Colin Farrell, Samantha Morton; fényképezte: Mikhail Krichman; vágó: Michal Leszczylowski; látványtervező: Caroline Amies ; jelmeztervező: Consolata Boyle)

Szabó Márton István