Az ajtó talán a legismertebb, valamint a kritika által is legtöbbre tartott Szabó Magda-regény. Két világot mutat be: az írónő által képviselt értelmiséget és Emerenc, a bejárónő világát. Az íróalteregó mintha szégyenkezve magyarázkodna, hogy ő miért értelmiségi, miért nem súrolja a padlót, miért hisz Istenben, miért jár szépen kiöltözve templomba, miért tart böjtöt, miért nem lelkesedik a nippekért. A regény végére azonban már nem különösebben hisz a Gondviselőben, talán még padlót is súrol, és valószínűleg Emerenc halála után annyira szégyelli magát az értelmiségi lét miatt, hogy még a porcelánkutyával is megbarátkozna, amit a bejárónő egyre erőszakosabban igyekezett becsempészni az írónő lakásába.
Közel fél évszázaddal ezelőtt osztályok voltak Magyarországon, de átjárás már nem. Éles határok rajzolódnak ki, ahol van értelmiségi, aki nem takarít, és van házvezetőnő, aki nem mázolja ki az arcát. Emerenc és az írónő sorsa összefonódik, és minden mozzanatban ott van a számonkérés, hogy az értelmiségi miért nem takarít inkább, minek ír, miért nem a beteg férjét ápolja inkább, és miért nem tetszik neki az a bizonyos porcelánkutya. Az írónő a történetben felfogadta Emerencet, ezzel alávetette magát az ételeknek, a kutyanevelésnek, beengedte lakásába a giccseket, és kitette magát a házvezetőnő csendes világnézeti terrorjának. Szabó Magda rendkívül alaposan ábrázolja a házvezetőnő elviselhetetlen, sokszor talán érthetetlen reakcióit. Számos megnyilvánulása sejteti, hogy titkai vannak, melyek leleplezésre várnak.
A házaspár nehezen viseli Emerenc jelenlétét, a váratlan kitöréseket. Mégis van benne valami, ami tiszteletreméltó, csodálnivaló, gépiesen és pedánsan végzi a munkáját, rendben tartja a lakást, a kutya is neki fogad szót. Az élet szinte megáll nélküle. Szabó István filmje Emerenc különleges munkabírását, kiemelkedő teljesítményét és az állandóságot azzal jeleníti meg, hogy házvezetőnő folyton az utcát söpri. Ősszel az avart, télen a havat, fáradhatatlanul dolgozik, mint egy gép. De a filmbeli lakás olyan, mintha Emerenc nélkül is kifogástalan lenne, nincs ott káosz, nem mutatkozik meg házvezetőnő keze nyoma. Két pedáns felnőtt ember lakja.
A film nem ábrázolja hitelesen azt a folyamatot, ami a regényben megjelenik: Emerenc lassan közel engedi magához az írónőt, s a múlt titkaira fény derül. A vihar, Emerenc félelmei, a titkokkal teli története nehezen vizualizálható elemei a regénynek. Szabó István és az operatőr, Ragályi Elemér mégsem hagyta ki a jelenetet a filmből. Emerenc mindenki megdöbbenésére fél a vihartól. Valami történhetett vele, egy trauma kíséri végig életét. A regényből és a filmből is kiderül, hogy a kislány Emerenc világgá ment, magával vitte testvéreit, az ikreket. A kicsik megszomjaztak, Emerenc pedig szaladt a nyakába akasztott bádogbögrével a kúthoz. Közben kitört a vihar, hirtelen villám csapott a fába, amely alatt testvérei vártak rá, Emerenc pedig csak két elszenesedett tömböt látott a fa alatt. Sikítani kezdett, majd megjelent az anya, és mintha mindez még nem lett volna elég, kútba ugrott. Emerenc végignézte három szerette halálát, és egyiket sem értette.
Szabó István és Ragályi Elemér a lila ég alá egy hatalmas és magányos tölgyet állított, angyalarcú, göndör hajú gyerekekként mutatták be az ikreket, és egy különleges szűrővel, emellett pedig hangeffektekkel támasztottak mitikus vihart. Az eget ezután egy függőleges villám szelte ketté, az anya némán sikított, és a lassított felvételen tébolyultan futni kezdett. Véleményem szerint azonban ezt a balladisztikus részletet, bármilyen látványos is, nem szabad képben megfogalmazni. A regényben meg is kérdőjelezi, sőt közvetetten hiteltelennek is nevezi a narrátor ezt a történetet. Az a technika, mellyel ezek a jelenetek készültek, nem is illenek a filmbe, nem simulnak bele, hanem otrombán lógnak ki. Polett öngyilkossága csak egy villanásra jelenik meg a fekete-fehér képekkel és az élénkpiros sapkával, de ahogyan a vihar, ez a képiség sincs összhangban a filmmel.
A regény és az adaptáció tetőpontja, amikor az írónő a Kossuth-díj átadására siet az Országházba, ott pedig Emerencnek köszöni meg, hogy eljuthatott a kitüntetésig. Eközben a rádiót az időközben kórházba jutott, agyvérzéses Emerenc füléhez tartja a nővérke. Az írónő pályája csúcsán van ekkor, Emerenc pedig itt zuhan a legmélyebbre, rátörik az ajtót, emberi tartását döntik le, kiderül féltve őrzött titka, szégyene, autonómiája pedig darabokra hullik. Csak a főhősnek állt volna módjában mindezt megakadályozni, ő pedig ezt is hazudta Emerenc betegágyánál. Rezzenéstelenül jelentette ki, hogy nem engedett be az ajtó mögé senkit, ő maga, az értelmiségi mindent összetakarított, és megvan az összes macska.
Emerenc kilenc macskája, a hatóságilag tilos állatállomány a nagy titok az ajtó mögött, nem pedig a Grossmann család wertheimje. Ezt a szálat a film bűnös módon megjeleníti, és el is engedi, nem nyugodhatunk meg úgy, mint a regényt olvasva, nem derül ki, hogy Emerenc kifosztott-e zsidókat a háború alatt. Ez a kérdés a film végén nyitva marad.
Hiába Helen Mirren, hiába a remek Martina Gedeck, a kiváló alakítást nyújtó, ezúttal pedig nem túlzó, egyáltalán nem maníros Eperjes, a maszkmesterek és Ragályi Elemér mitikus látomásai, fényei, a sokszoros Kossuth-díjas szereplőgárda: az alapszituáció végül mindenestül hamis marad. Nézőként erős hiányérzetem maradt. Kimarad a muránói tükör, de Emerenc pazar lakomát készít a megmentett Grossmann Évikének, és miután hiába vár, egyfelől megeteti, másrészt jól megveri a kutyát, a pazar hússzeletek és torta végső helye az udvarról nyíló vécé. Emerenc pedig megtudja, hogy hazudtak neki, otthona kiforgatva, tárgyai elégetve, és akkor meghal. Ezzel a házaspár megússza azt a valószerűtlen, de erkölcsileg mégis kötelező zárlatot, hogy magukhoz veszik és ápolják házvezetőnőjüket, szeretettel gondozzák Emerencet.
A film végén megjelenik Grossmann Évike, beszélget az írónővel, aztán a temetőben küzdenek a viharral, dacolnak a széllel (és a túl nagy fokozatra állított szélgéppel), kifordulnak az esernyők, és persze nincsen semmiféle kripta – Emerenc erre gyűjtött –, csak fakereszt.
A mellékszereplők, Szirtes Ági, Nagy Mari, Koncz Gábor, Pindroch Csaba, Ujlaki Dénes, de még a kitűnő Börcsök Enikő is megíratlan, önállóan nem létező karakterek. Csupán Emerenchez kellenek.
A film angol nyelven forgott, elsősorban az Emerencet alakító Helen Mirren miatt. Ez az összes magyar színész dolgát megnehezítette, hiszen ők magyar filmben voltak kénytelenek idegen nyelven játszani. Ez az alkotói döntés vállalja az idegen nyelvű közönség előtt azt a veszélyt, hogy a magyar színészek biztosan nem akcentusmentesen mondják a számukra idegen szöveget. A magyar nézők pedig megsínylik a csak pillanatokra illúziót keltő, gyenge hangminőségű, olykor elcsúszó utószinkront. Érdekes látni például a jól ismert hangú Szirtes Ágit, aki szemmel láthatóan idegen nyelven beszél, viszont egészen közelről szólal meg magyarul, mindenféle háttérzaj nélkül, miközben kint áll egy másik szereplővel a kertben.
Egy film sosem tudja visszaadni a könyvben olvasottakat, ez nem is várható el. Nézőként azonban mégis hiányérzetem maradt. Nem volt felvezetés, rögtön az első jelenetben lépett oda az írónő Emerenchez, hogy megbízza a bejárónői teendőkkel. Sok jelenet között nincs átvezetés, nem lesz teljes, kerek egész a történet. Egy-egy jelenet felvillantása közben elveszik a lényeg, Emerenc és Szabados Anna különös kapcsolatának, viszályainak felépítése és ábrázolása. A vihar, a visszaemlékezés vizualizálása pedig látványos, talán túl giccses is, pont ezért nem illik a filmbe. Helen Mirren játéka, mimikája, tekintete különleges effektek nélkül is visszaadta volna a viharok alkalmával a gyermekkori trauma miatt érzett félelmet. A kevesebb néha több. (Színes magyar-német filmdráma, rendezte: Szabó István, a forgatókönyvet Szabó Magda regénye alapján Szabó István és Vészits Andrea írta, operatőr: Ragályi Elemér, 2012)
Bucsi-Kovács Anikó
Discussion about this post