Ők négyen
Sosem éreztem feladatomnak, hogy úgynevezett költészeti ügyekben bárkinek tanácsokat osztogassak. Isten mentsen tőle. És hát, hogy is mondjam, saját magammal is épp elég bajom van – többek között – költőileg. Ezek után az, hogy én egy írótáborban (már ez is micsoda egy kifejezés) valamiféle szemináriumot tartsak, nos, elég hátborzongatónak tűnt. Mint ahogy korábbi, ezirányú tapasztalataim is csak ezt a hátborzongást erősítették bennem. A fenti bárgyú gondolatmenetemre aztán jócskán rácáfolt az idei, sorrendben hatodik Véneki Alkotótábor. Mert egyszer csak az történt, hogy ültünk egy hatalmas tölgyfa alatt öten, négy fiatal és egy már nem annyira fiatal költő, a négy fiatal felolvasta a verseit, az egy nem annyira fiatal pedig folyamatosan csodálkozott, csodálkozott és olykor meg is rendült azon, hogy mennyire érett és szinte kész verseket hall. Sosem gondoltam volna például, hogy egy igazi focistától (Nagy Dániel), aki ráadásul még nem is nagyon publikált sehol, ilyen sorokat fogok olvasni: „Egy svéd rövidáru boltban szeretnék venni néhány méter cérnát, készpénzzel fizetni, és szokni a skandináv csöndet.” Vagy az „ügyvédbojtár” Bende Tamás visszafogott, intim, de ezzel együtt mégis feszes és nyugtalanító versei. Vagy Horváth Veronika sajátos magánmitológiát építő szövegei, ahol a különféle népi rigmusok, mondókák szépen megférnek az olykor drámai képekkel. És végül, de persze nem utolsó sorban Sebestyén Ádám, akinek fojtott, abszurdba hajló, csendes szövegei valahogy mindig megnyugtattak.
Mondanom sem kell, hogy amit talán adni tudtam nekik, azt ők négyen busásan viszonozták. Én kaptam többet, amiért hálás vagyok nekik.
Zuhogott az eső, ültünk egy fedett színpadon, és egy angyalról vitatkoztunk. Egy angyal szükségességéről a versben. Akkor ott, nézve őket, volt néhány pillanat, amikor minden a helyére került a világban. Azóta már semmi sincs a helyén, de ők négyen, azt hiszem, képesek olyan pillanatok beállítására a verseikben, hogy újra reménykedni kezdhetünk.
Győrffy Ákos
Bende Tamás
Nem fordulsz vissza
Néha félálomban újra látom, ahogy a napba nézel és elmosolyodsz.
Minden veszteség felmorzsolódik egyszer,
majd megbújik a lábujjak között, és sebesre dörzsöli a bőrt.
Nem felejtem el, hogy valamikor befogadtad a bennem nyüszítő állatot,
amely éjjelente szétnyílt gerinccel járta az árteret,
ahol fájós lábú apák szánkón húzták szeretetre éhes gyermekeiket.
Sosem mesélem el, hogy mit tettél velem, bár jogod volna tudni,
mióta nem láttalak, hányszor gondoltam arra, hogy meghalok.
Minderről azonban tényleg nem beszélhetek.
Lehunyt szemmel a fogkefe után nyúlsz, leülsz a kád szélére,
és összerezzensz a hideg érintésétől. Aztán felöltözöl,
mondasz valamit, amit hosszú időbe telik megértenem.
Nem fordulsz vissza, amikor távozol.
Az ajtóhoz lapulok és lélegzetvisszafojtva számolom,
hány emelettel lejjebb szűnnek meg lépteid.
Visszaalszom mégis
A hajnal közeledtével a félelem. Akár egy legelő szarvas,
amely egy reccsenő faágban felismeri közelgő halálát.
Az ártérben élő éjszakai állatok neszezése megrémiszt.
A világossággal több tonnás munkagépek érkeznek.
Acél ütődik betonhoz, csikorog a fém, a töltésből kihasítanak egy darabot.
A jajveszékelés áthallatszik a bezárt ablakokon.
A másik oldalra fordulok, és résnyire nyitom a szemem.
Nyilvánvalóvá válik, hogy fekszik mellettem valaki.
Percekbe telik, mire felismerlek. Ettől valamelyest megnyugszom.
Egyre nehezebb megszoknom az ölelést.
Szeretsz, de ez nem azt jelenti, hogy mindez mégis elviselhető.
Elképzelem, hogy csonkolt lábú őzekről, varratokról,
és belső pusztulásról mesélek neked. Megfogadom
ha felébredsz, reggelit készítek, és megkérlek, maradj.
A kiszolgáltatottságról csak összefüggéseiben tudok beszélni.
Szétnyílnak a függönyök, és a szomszéd ház ablakai hirtelen megrepednek.
Horváth Veronika
Mindenszentek
óvodámban a jelem gyertya volt.
egyszer kitaláltam, hogy sosem felejtem el.
sosem felejtem el, hogy egyszer kitaláltam.
vannak más jelek is. vésett betűk.
kő kövön. fű nem marad – ők a fű. amit ettek. legelték valahol franciaországban,
egy töltésoldalon. örök élet füve.
a fiút már óvodában
szegénygyurinknak
hívtam, mert tudtam jól, hogy ez a neve.
amikor még nem legelt füvet, körtét evett. vackort. ezt képzelem.
és gyönyörűen fütyült. ezt tudom.
ő a nyom. kicsit balra, a szív oldalára húz. áll zakóban, jó fésülten a nővérei mellett. ez az egyetlen kép maradt. nincs ember, aki nálam jobban emlékezne rá: újra és újra kitalálom.
a fotó a nappaliban állt. oka: szülői parancs.
a lányok, a lányok, földi boszorkányok maguk akartak lencse elé állni. nélküle.
szegénygyurink.
ő a bűntudat. öreganyám meg nem szűnő bűntudata. az öröklött bűntudatom. néz tizenhét évesen, szelíden. mosolyog.
nem pihen.
nem alkuszik.
Szenvedő szerkezet
Gályák lebegnek fehér párán. Olyan a nap, mint a hold. Kiskomárom, Nagykomárom távoliak, mintha nem is kötné őket össze a folyó. Nincsen rév.
Köd van.
Nagyapám ma álmos. Betakarom a lábát. Előbb a papucsot vesszük le, kilép belőle, bal lábat a jobb után, balt a jobb után. Lábujjaival tolja le. Nehéz. Lehajol, kitapogatja a szürke mamuszt, katonás párhuzamba rendezi. Felegyenesedik. Megpihen. Párnát igazgat, lejjebb csúszik a kanapén, ki az időből. Fél kézzel támaszt, hajlított térddel oldalra dől. Bebugyolálom elfagyott lábait. Mint a kő. Tűrni kell. Eltüntetni, gyömöszölni, ne lógjon ki semmi, úgy csinálni, ahogyan kell, ahogyan a lavórt is le kell hozni a padlásról teregetés után, ne kelljen feleslegesen felmenni érte, ahogy a képeknek is úgy kell állni a polcon, ahogy oda lettek rakva, szenvedő szerkezetben, középen öreganyám, mellette a húga meg a szegénygyurink. Mindennek megvan a maga rendje. A halálnak is.
Nem oszlik a köd.
Nagyapám ül az ágyon, számokat ír egy papirosra, hogy aszongya, egy, kilenc, három, hét, hetvenhét, hétszázhetvenhét, kilencvenkilenc, akkor az annyi mint. Megolvassa, írja sorba, egymás alá, a papír hátoldalára, sarkába, szélére, az asztalra is. Mit írsz, mit írsz, hát számokat, kisleányom, számokat. Mit jelentenek? Hát számokat. A számok azok számok. Annyi, amennyi. Kérlelhetetlen válasz ez, súlyos, mint az ágy végén lógó fekete, lyukas korongok, amikkel a törött lábat húzzák majd két hét múlva, combnyaktörés után.
Sűrűsödik a köd.
Falubeliek lépnek elő, halottak ülnek ágya szélére. Beszélget. Látogatja apja-anyja, megbolondult nővérei. Eltűnik a nap. Gödrök maradnak, megásandók. Temetni kell. Lábak, kezek, arcok nem lóghatnak ki. Parancs. Ez volt a parancs.
Szálljon fel a köd!
Süss fel nap! Ne hagyd, hogy megfagyjunk kertjeid alatt!
Nagy Dániel
Őrlángon
Valami odaragadt ablakodra.
És próbálod súrolni, lekaparni,
de nem jön le. Megkérsz,
hogy segítsek néhány
őrlángon hagyott mondattal.
Eszembe jut, hogy talán
próbáld meg szemeddel átmosni
az ablakot, úgy, ahogy már engem is
annyiszor megtisztítottál.
És én, mint kontinensek
közé szorult tenger, hagyom,
hogy mindez megtörténjen.
Skandináv csönd
Egy svéd rövidáru boltban
szeretnék venni néhány méter cérnát,
készpénzzel fizetni,
és szokni a skandináv csöndet.
Majd átmenni a szomszéd kötőelem boltba,
kioldani hajlataimból a vastag titkokat,
melyeket csak egy évszak képes
az emberre hordani.
És hazafelé,
elsózott tengerek partján elmondani:
ismerem az artériát elszorító
tehetetlen súlyokat.
Szláv vezetéknevek
Akkor még
a szláv vezetéknevek
miatt jártam a temetőbe.
Gyűjtöttem neked,
hogy, mire a Visztulához érünk,
hibátlanul ejtsd a krakkói pék nevét.
Aztán hazafelé egy távolsági busz
kapaszkodóját szorítottuk,
pedig egymást kellett volna.
Most hallgatom a begyakorolt csöndet,
és nézem az ég büfészagú csatlósait,
hogyan menekülnek.
Sebestyén Ádám
Csapda
Szél fúj a szeméttelep felől,
visszahozza a lakóházak és utcák
szent tereiből kitagadott rothadást.
Menekülő háziállatok
látogatják naponta a folyópartot.
Csöndből nyíló tekintetükben
tűzokádó szilveszteréjszakák,
vasrudak, örökösen
forgó kerekek széteső emlékei.
Nincs erő átjutni a túlpart
meredek homlokán. A ráncba merevedő
gyökerek elutasítanak. Nincs erő
kiűzni a fehér ruhákba
oltott füst- és szemétszagot:
védekezni kényszerülsz.
Ősznap
Idő van.
Hamis levelek színeváltozásának ideje.
Hajnali mínuszokban a ködette fák közt
bujkálnak a rigók. Korai ébredést követő
vacogó várakozás az erkélyen: megmarkolni
a korlátot, majd lecsipegetni a tenyérre
ragadt festékdarabokat.
Látni lehet a régi lakást, az ablakot
a harmadikon, erről az erkélyről pont
odalátni, egy üres játszótér, néhány utca,
s máris ott a földszínű betondarabokból
kirakott négyemeletes. Erőtlenné szelídült
napsugarakat gyűjtenek a tócsák. A sok
kihullott hajszál már megint eltömítette a lefolyót.
Lassan előmerészkednek a lakótelepi emberek:
munkába sietők, elszánt kutyasétáltatók. Jó, hogy
van erkély, és jó, hogy a lábtörlő elválasztja a meztelen
talpakat a hideg cementtől. A kanapé domborulatain,
a szőnyeg bolyhai közt fehérlő körömdarabok.
Egy pillantás az órára, a teából felcsapó gőzcsíkokra.
Egy magát elsőként megadó falevél kimért zuhanása.
Időben vagyunk.
Vacsoramaradék
Nem tud mit kezdeni
a fogai közé ragadt haldarabokkal.
Érinthetőnek tűnő tenger hullámzik
a képernyőn, félelmetes köröket
rónak az emésztő cápák.
Megérezve az évszakváltást
elhullatták fehér sertéiket a fogkefék.
Végül mégsem jött el. Vacsoravendég
nélkül szárad fel a kiöntött bor.
Ül egy fotelben, nyelve a fogak sűrűjében
kutat, csúszik esetlenül. Mered az áttetsző
tömeget hasító görbe uszonyokra,
szálkák közt duruzsoló legyeket hallgat.
A szörfdeszka sosem fog partot érni.
Discussion about this post