Terék Annának
Képtelen vagyok elaludni citromos sió nélkül. Kell az íze, hogy ne csak forgolódjak, hanem aludjak is. Minden reggel elhitetem magammal, hogy le tudok szokni, hogy nem fogok mégegyszer arra a keserűségre ébredni, ami még fogmosás után is megmarad. Emiatt csak későn tudom beszerezni a siót. Sokszor előttem zárják be a kasszákat, és mérgelődnek, ha meglátnak. Pedig nagyon szoktam igyekezni, hogy gyorsan megtaláljam a szupermarketben. Mégis annyira hosszú a polc, és annyira utálhatják a citromot, hogy direkt eldugják, hogy ne lássam, hol van. Mosolygok az eladóra. A szemén látszik, hogy fáradt, ásít, de dulakodik a szavaival. Már megint milyen elmebeteg orvos írta fel magának a citromos siót? Egy pillanat és érintheti.
A biztonsági őrnek úgy kellett rám szólnia, hogy menjek már, pedig még le se ért a torkomon a citromos lé. A rács kattogott, ahogy fokozatosan zárta el a vásárlóktól a szupermarketet. A kijárat felé sétálok, de nem találkozom emberekkel. Egyáltalán nem tudnak megzavarni abban, hogy igyak még a dobozból. Azért van ebben valami meghittség, ha délután lenne, akkor biztos fellöknének, a gyümölcslémmel együtt. Igaz, onnan is felnyalnám, még a baktériumok sem érdekelnének. A sió meggyógyít és megszabadít.
Őz iszik a szőkőkút vízéből. Semmi kedvem megzavarni. Meg is állok, hogy igyak én is, de ahogy letekerem a kupakot, észrevesz. A közeli padra ül le, keresztbeteszi a lábát. Cigarettát vesz elő, rágyújt. Figyel a fekete szemével, vizsgál. A füst rombuszokká alakul, ahogy kifújja. A fekete szemével akkor is figyel, ha már elhagytam a pláza területét. Szorítom a citromos siót, próbálok nyugodt maradni, hogy milyen finom lesz, majd lefekvés előtt. A rombuszok, nem tudom, hogy követnek-e, csak a sercegést hallom, ahogy ég a papír. A buszon becsapódnak az ajtók, és csak ekkor vagyok képes a hátam mögé nézni. Leülök egy foltos bőrű fickó mellé, és akkor tudatosul bennem, hogy mit láttam. A plázában éjjel cigiznek az őzek.
Bezárom a bejárati ajtót, de a szemem sarkában ott van a fekete szem, vizsgál, nem tudok szabadulni tőle. Kiöntöm pohárba a siót, majd előveszek pár kiwis bombi puszedlit mellé tányért, kést, villát teszek az asztalra. Mákos tésztát ehettem, mert a mosogatószivacsra tapadnak a fekete szemek és figyelnek. Nyomaszt, kapkodok, a padlóra is esik belőle, de az nem baj. Ha a talpam alatt vannak, akkor nincs gond.
Kibontom a bombit és a tányérra teszem, beleszúrom a villát, majd késsel belevágok. A barátaim szerint ez úriaskodás, sznobizmus. Pedig csak undorodom, ha meg kell fognom a csokit, mert megolvad a kezemben, és utána összetapadnak a kezeim. Rengetegszer jártam úgy, hogy le kellett tépnem az ujjamról a bőrt, mert nem tudtam megszabadulni a ragadós masszától. Különben sem izgat, hogy lát más, én tudom, hogy ez nem úriaskodás. Ez balesetmegelőzés.
A citromos sióból egy-két csepp maradt, de nem dobom ki a dobozt. Meghagyom, mert elalvás előtt nagyon jól tud esni az az egy korty gyümölcslé. A szobában felkapcsolom a villanyt, a falban két lyuk, még délelőtt fúrtam ki, hogy majd feltegyem a lebegő polcot, mert már nem tudom hova rakni a pohárgyűjteményem. A falból két fekete szem figyel. Letépik a bőröm a nézésükkel. Új bőrre gondolok, citromok héjára, de csak fogok két ceruzát, és betömöm a lyukat, majd holnap kezdek vele valamit.
A szomszéd pincéje közelebb van a házamhoz, mint az a törvényben szabályozott. Éjjelente ütemes kattogás hallatszik, ilyenkor mindig megbánom, hogy belementem. Ha tudom, hogy poloskákat dolgoz fel a pincéjében, akkor nem lettem volna ennyire elnéző. Fura egy fickó egyébként, hiszen mihez kezd a feldolgozott poloskával? Ezek a kattogások nagyon emlékeztetnek a cipő kopogására. Sírok miatta, mert a munkámra emlékeztet, hogy mindjárt kelnem kell.
Gyűlölöm, de nagyon jól fizet, és kell a pénz, mert itt akarom hagyni ezt az országot. Felhőlevet szeretnék szürcsölni egy égmély villában. De erre nem gondolhatok munka közben, nem tudom a szemem elé tenni azt a sok pénzt. Ha figyelnem kell az emberek mozgását, hogy az előírások szerint sétáljanak. Utálok idegen emberekhez szólni, azt meg végképp, ha rájuk kell szólnom, hogy tartsák be az előírásokat, és sétáljanak normálisan. Ha megszegik az előírásokat, akkor kérnem kell őket, hogy tartsák be azokat. Mégis rengetegen nem hajlandóak arra, amit kérek, ezért meg kell fognom őket, és elvinnem őket, hogy ne legyen hibás mozgás a téren. Az érintésüktől undorodom, mert a halaknak van ilyen bőrük, és hiába akarok felhőlevet inni a megkeresett pénzből, ha hányok a halaktól. A felhőlében nincsenek tengeri állatok.
Este tízkor már lekapcsolom a villanyokat, hogy hamarabb elálmosodjak. Egyszer féltizenkettőkor tettem ugyanezt, de nem bírtam elaludni. Szüntelenül kattogott a szomszéd pincéje, és láttam, ahogy előttem szekrénynagyságú poloskák dörömbölnek a lábaikkal. Világított a zöld testük, lefolyt róluk, elöntötte a szőnyegem, majd feljött az ágyamra. Amikor hozzám ért, elérte az agyamat, megbénított. A szememet hagyta csak nyitva, hogy lássam, hogyan ugrálnak ebben a lüktető zöld lében a poloskák.
A telihold lehet, hogy képes ilyesmikre. Én meg hajlamos vagyok arra, hogy a sötétben figyeljem az ablakot, és várjam, hogy a hold, mikor folyik le az ablakomon. Bár nem hiszem, hogy lehetne belőle tejbegrízt csinálni, nem olyan finom tej lehet az, ha levakarnám a holdat az ablak felületéről. Biztos valami folyékonyabb, szétesőbb anyag lehet. Nem is rossz, lehet, hogy reggelire azt csinálok. Azt már úgyis rég ettem.
Legalább a reggeli meg van, a többi majd úgyis alakul. Megrázom a dobozt, és megiszom a maradék siót. Nehezen, de elhelyezkedek, behunyom a szemem, majd csak jönnek és mondják, az apró emberek. A szavaik lándzsák, döfnek, szúrnak. Arra kényszerítenek, hogy igazat adjak nekik, hogy elmúltam negyven, hogy bármit teszek késő lesz, hogy nem lesz ebből feleség, gyerekek, kis kutya. A gyerekkoromra emlékeztetnek. Hiszen megígértem magamnak, hogy megcsinálom, hogy nem leszek semmirekellő, az akiről annyiszor beszélt nekem az osztályfőnök. Bármennyire is csontig hatolnak a lándzsáik, akkor sincs igazuk, mert elfelejtik, hogy titokban mindig is felhőlevet szerettem volna szürcsölni, hogy ne legyen közöm az emberekhez. Forgolódom, de nem akarnak elmenni. Képtelenek másba szúrni a lándzsáikat.
Az ablaknak neki ütődhetett egy madár, legalábbis így képzelem. Egészen addig nem kapcsolok villanyt, amíg nem érzem, hogy egy árnyék rám vetül, mintha csak egy óriási fekete szem nehezedne a testemre. Az ablakpárkányomon kapaszkodnak a patáikkal. Az egyik őz szájában cigaretta, a másikon szemüveg. Érzem rajtuk, hogy nagyon mondanák már, de még kitartanak. Még vizsgálják a viselkedésem.
Visszafekszem, lekapcsolom a villanyt, hátha elmennek. Biztos csak figyelemre vágynak, amit most nem tudok megadni nekik, korán kelek holnap. A citromos siót nézem, foszforeszkál a marketing szövege. Ezt még az őzek is meginnák. Odavinném az ablakhoz, hogy vigyék, ha ezért jöttek, de túlságosan lusta vagyok felkelni. Forgolódom, nem tudom elviselni, ezt a rám nehezedő fekete szemet. Talán a szemüveges beszélhet, de ebben nem vagyok biztos. Látjuk forgolódsz. Biztos, szükséged van pszichológusra. Segíthetünk?