Orhan Pamuk: Furcsaság a fejemben

(részlet)

– Megborotválkozom annak tiszteletére, hogy dolgozni kezdesz, fiam! – közölte egy reggel az éppen ébredő Mevluttal az apja. – Első lecke: ha joghurtot, de különösen ha bozát árulsz, tisztának kell lenned. Vannak vevők, akik a kezedet és a körmödet is megnézik. Van, aki az ingedet, nadrágodat, cipődet figyeli. Ha bemész egy lakásba, azonnal kilépsz a cipődből, tehát a zoknid nem lehet lyukas vagy büdös. De az én angyallelkű fiam eleve jó illatú, nem igaz?
Mevlut az apját kezdetben ügyetlenül utánozva, mégis gyorsan megtanulta, hogyan kell a joghurtos tálcákat a rúd jobb és bal végére akasztva egyensúlyban tartani, és akár az apja, a tálcák közé léceket helyezni, s az egészet egy fafedővel lezárni.
Eleinte meg sem érezte az apja által megkönnyített joghurtrakomány súlyát, de ahogy a Kültepét a várossal összekötő földúton gyalogoltak, rájött, hogy a joghurtárus munkája a teherhordóéhoz hasonlít. Fél óráig mentek a teherautókkal, lovas kocsikkal, autóbuszokkal teli, poros úton. Ahogy az aszfaltos útra értek, figyelmesen elolvasta a reklámokat, a fűszeres kirakatába kitett újságokat, a villanyoszlopokra ragasztott, körülmetélést és előkészítő tanfolyamokat hirdető papírokat. A városba érve fából épült, régi palotákat, az oszmán időkből származó kaszárnyákat, jobbra-balra kanyargó kockás iránytaxikat, vidám kürtöléssel, nagy port vetve elhaladó minibuszokat, alakzatban menetelő katonákat, macskaköves utcákon focizó gyerekeket, a babakocsikat nehezen taszigáló anyákat, színes cipőkkel és csizmával megrakott kirakatokat és a forgalmat dühös sípolással, nagy fehér kesztyűben dirigáló közlekedési rendőröket láttak.
Egyes kocsik hatalmas, kerek lámpáikkal (Dodge, 1956) tágra nyitott szemű öregemberekre, mások az orrukon lévő rács miatt (Plymouth, 1957) vastag ajkú, kefebajszos férfiakra, megint mások apró fogaikkal gonosz vigyorba torzult arcú undok asszonyokra (Opel Record, 1961) hasonlítottak. Mevlut a hosszú orrú teherautókat nagytermetű farkaskutyákhoz, a hörögve araszoló Skoda buszokat négy lábon haladó medvékhez hasonlította.
A hat-hétemeletes épületek egész homlokzatát beborító óriás reklámokról (Tamek ketchup, Lux szappan) – akárcsak a tankönyvekből – szép, kendőtlen nők mosolyogtak Mevlutra. Apja a térről befordult egy árnyékos utcába.
– Joghurtooos – kiabálta.
Mevlut úgy érezte, hogy a szűk utcában mindenki őket nézi. Az apja anélkül, hogy lassított volna, még egyszer kiáltott, és megrázta a csengőjét (nem nézett a fiára, de az arcán látható határozottság Mevlut érzése szerint abból fakadt, hogy őrajta gondolkodott). Aztán valahol fent kinyílt egy ablak.
– Joghurtos, gyere csak föl! – szólt le egy férfi vagy egy fejkendős néni. Apa és fia felmentek az égettzsír-szagú lépcsőkön, és megálltak egy ajtó előtt.
Mevlut az árusélete folyamán sok tízezerszer hallotta az isztambuli konyhák, a háziasszonyok, idős nők, gyerekek, nagymamák és nagypapák, nyugdíjasok, cselédek, nevelt lányok és árvák lármázása közepette:
„Isten hozott, Mustafa Efendi, mérj egy fél kilót erre a tányérra!” „Ó, Mustafa Efendi, már nagyon vártunk, hol voltál ilyen soká, nem jöttél vissza időben a faluból?” „Ide figyelj, joghurtos, ugye nem savanyú a joghurtod? Tegyél csak ide ki egy kicsit! A mérleged sem csal, igaz?” „Ki ez a szép gyerek, Mustafa Efendi, csak nem a te fiad? Ez igen!” „Jaj, joghurtos, hiába hívtalak föl, vettek közben a boltból, egy nagy edénnyel van a jégen.” „Nincs itthon senki, írd be a füzetbe, hogy mennyivel tartozunk!” „Mustafa Efendi, a gyerekek nem szeretik, a tejszínes részéből ne adjál!” „Mustafa bátyám, csak nőjön meg a kisebb lányom is, hozzáadjuk a fiadhoz.” „Hol maradtál el, joghurtos, egy fél óra alatt sem bírsz fölérni a második emeletre?” „Joghurtos, ebbe az edénybe teszed, vagy adjak egy tányért?” „Joghurtos, a múltkor olcsóbban adtad kilóját.” „Joghurtos, a közös képviselő megtiltotta, hogy az árusok használják a liftet, megértetted?” „Honnan származik a joghurtod?” „Mustafa Efendi, jól húzd be a kaput, amikor elmész. Megszökött a házmesterünk.” „Mustafa Efendi, ne hurcold magaddal ezt a gyereket az utcákon! Írasd be az iskolába, különben nem veszek tőled joghurtot!” „Joghurtos, kétnaponta kérek fél kilót. Elég, ha a gyerek jön fel vele.” „Ne félj, fiam, ne félj, nem harap a kutya. Csak megszagol. Nézd, szeret téged!” „Üljön le egy kicsit, Mustafa bátyám, se az asszony, se a gyerekek nincsenek itthon, van itt paradicsomos piláf, melegítsek nektek?” „Joghurtos, szól a rádió, alig hallottuk meg a hangodat, máskor hangosabban kiabálj, jó?” „Ezt a cipőt kinőtte a fiam, próbáld csak fel, hátha jó neked!” „Mustafa Efendi, ne hagyd a gyereket anya nélkül, hozd fel a feleséged is a faluból, hadd gondoskodjon rólatok!”

Tasnádi Edit fordítása

(A kötet a Helikon Kiadónál jelenik meg 2016-ban)