„A legendák maguktól születnek, senki sem csinálhat magának, és mások sem csinálhatnak neki” – veti oda két dal közé, az egy időben Mick Jagger-imitátorként is számon tartott Földes László „Hobo” a Tábortűz mellett című albumon, a ’90-es évek legelején. Hobo másik idolja, Jim Morrison ekkora már majdnem harminc éve az érzékelés ajtóin túlról szemlélhette a tetszhalott rock and roll vonaglását a világot immáron korántsem jelentő deszkákon. Legendát is azok csinálhattak utólag belőle, akik a Morrison-mitologémából csak a korán eltávozott – éppen a kultuszképzés közben varázstalanított – rock-hérosz attribútumait ismerték föl, megfeledkezve a mikrofonzsinórok kígyói közt tekergő Sárkánygyík-király saját bőrét (a lázadó, az énekes, a botrányhős foszló felhámjait) levedlő átváltozásairól.
Hasonlóképpen rekesztette ki közönségét Oliver Stone – e metamorfózisokat szintúgy elfedő – The Doors-filmje abból a bűvkörből, melynek közepéből a körbe-körbe táncoló sámán delejező pillantása helyett egy kontár módra faragott bálvány szemgödre meredhetett a moziba tóduló tömegekre; akárcsak a Wild Child című Morrison-dalszövegben („Staring into the hollow idol’s eye”), amely egy elsőre elhelyezhetetlen kérdéssel zárul: „You remember when we were in Africa?” A rejtélyes megszólítottal én magam önkéntelenül Arthur Rimbaud-t azonosítottam, aki „levedlett” költőként utazott Párizsból Abesszíniába, életének újabb évadára; nemkülönben a Morrison Hotelt is délre tájoltam képzeletben, holott a The Doors utolsó előtti, 1970-es lemezének borítóképei Los Angeles alsóvárosában készültek.
„Jim nem halt meg! Afrikában van!” – olvasom Wallace Fowlie egyetemi tanár Rimbaud-ról és Morrisonról szóló, tavaly magyarul is kiadott könyvében, amelynek vonatkozó passzusában a szerző egy előadáson felszólaló hallgatóját idézi. A különös „életrajzi adalék” legalább annyira része a rocktörténet The Doors-fejezetét felülíró, olykor a valóságtól elrugaszkodó Morrison-mítosznak, mint az irodalmon messze túlmutató, ugyanakkor adatolhatóan alátámasztott Rimbaud-legendáriumnak. „Manapság Rimbaud az egyik legismertebb mitikus irodalmi személy. Életútjában minden szükséges elem megtalálható egy mítosz születéséhez.” – teszi hozzá Fowlie igencsak erőltetett címadású kötetében (Rimbaud and Morrison. The Rebel as Poet. Duke University Press, 1994.), amely a személyes kommentárok után a százharminc éve örökéletű abesszíniai fegyverkereskedő, valamint az ötven éve a Père-Lachaise temetőben fekvő rockénekes (inkognitóban lévő afrikai moteltulajdonos?) párhuzamos lírai biográfiáját tárja az olvasók elé. A szerző módszertani megoldásai azonban kimerülnek a két, hézagosan, ad hoc felvázolt életmű főbb állomásainak többnyire mondvacsinált összeolvasásában, tematikus felhozatalának szórványos, helyenként szervetlen szintetizálásában, nem beszélve az indokolatlanul önkorlátozó értelmezői éthosz egyéb hiányosságairól: a szegényes stilisztikai eszköztártól kezdve a ’60-as évek vagy a szimbolista költészet kulturális közegének elnagyolt megközelítésén át a végső soron szellemileg lefokozott paradigmatikus következtetésekig (többek közt a lázadó művészetről mint olyanról, illetve a modern antihős álarcairól).
„A témának magyar vonatkozása is van. Kevesen tudják, hogy halála előtt Jim Morrison egy magyar lánnyal élt együtt hónapokon keresztül. (…) A Morrisonnal töltött időszakról először, exkluzív interjú formájában számol be…” – szól a Lázadó költők borítószövege, ám az általánosságokon alig túllépő visszaemlékezésből töredéknyi sem tükröződik vissza abból az archaikus torzóból, ami a Morrison-féle artisztikus aurát – egyre szűkülő erőtérrel ugyan, mégis – mintegy belülről tágította tovább a már említett örökké-változó létformák felé (lásd, hallgasd a The Changeling című Doors-dal elemi egyszerűséggel, tudatos földhözragadtsággal körül írt „önmeghatározását”, melynek tüzetes vizsgálatakor egy nekirugaszkodottabb elemző akár még a Hermész Triszmegisztosz-féle[1] kozmikus téridőben elkülönült lélek tökéletes átváltozását is felfedezheti).
„Bőrét váltogatja jószerén, indulatait mindenképp…”[2] – hangzik ez egyik szólam a dionüszoszi emberről a Bálványok alkonyában. De még mielőtt az oly sokak által kifeszített Nietzsche-bőrt is lehúznánk Morrisonról és túlkapásokkal teli, filozofikus fejtegetésekbe kezdenénk, nem árt, ha saját képlékeny és elomló magánmitológiánkra (mint a legendaköltés elhallgatott, vélt vagy valós első mozgatójára) is fordítunk némi figyelmet. Jim Morrison/Arthur Rimbaud terméketlen „megistenülésének” is elejét vehetjük ezzel, mindenféle demitizáló szándék nélkül, éppen a kisajátító gesztusok ellenében szűntetve meg az azonosságot (akár a Morrison-, vagy a Rimbaud-legendáriumon belül is) mitologéma és rendeltetés, látomás és realitás, őskép és manifesztum, varázslat és művelet, szerep és végzet, kötelesség és áldozat, álarc és meztelenség között…
…miközben (egy pillanat erejéig) egységben láthatjuk darabjaira tört, totemszerű idoljainkat: emberarcúságunkat ismerve fel bennük. Így pedig már hatalmunkban áll szétválasztani változékonyságunkat vagy változatlanságunkat (t)örvényszerűen magába forduló mítoszainktól – visszfényt a gyúló Naptól, melynek tüzét eddig önfeláldozó hőseink (széttépett Dionüszoszok, elátkozott angyalok) táplálták. Míg mi – mindenféle átváltozáson innen – a megnyugtató sötétben maradhattunk.
„Jim Morrison is a star in the sky shining just a little bit brighter than the others” – talán ebben a videómegosztón található kommentben is csillámlik valami mindabból a kilobbanásból, amelyet a megragadottság ellenére sem kísérhet elvakult tekintet. Wallace Fowlie (a sztárkultuszt szimpatikus visszafogottsággal zárójelbe tevő) könyvének iskolás ízű verselemzési kísérleteit mintha, a felmerülő mítoszok félisteneinek tetemre hívása helyett tétova várakozás kísérné végig – korántsem a megvilágosodás, hanem az egybelátás reményében. (Morrison egyébként a ’60-as évek második felében maga írt levelet az egyetemi tanárnak, hogy megköszönje Rimbaud-fordításait, amelyeket mindenhová magával vitt, a The Doors felfutásának idején is.) A Lázadó költők egysíkúan egybeterelt életútjai azonban, e poétikai pongyolaságokkal teli összeolvasás során majd minden gócponton szétválni látszanak. Csakis a Jim Morrison által előre vetített költői emlékezet metaforikus mezsgyéjén jelenhet meg hát előttünk a déli fövenyre túlcsordultan érkező, szilánkokra hulló kristályhajó. S az Afrika partjaira lépő Arthur Rimbaud… A tengerrel egybegyúrt Napba nézve.
.
Wallace Fowlie: Lázadó költők. Rimbaud 130. – Morrison 50. (ford. Császár Zoltán) NYOM6 Kiadó, Budapest, 2021.
[1] „Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd.” Hermész Triszmegisztosz – kommentárok (chemonet.hu); Corpus Hermeticum X. A kulcs, in Hermész Triszmegisztosz bölcsessége. Szenzár Kiadó, 2020. 98. o.
[2] Friedrich Nietzsche: Bálványok alkonya (ford. Tandori Dezső). https://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=balvanyok-alkonya_730