Magyarországi írók erdélyi turnéiról
A felület nagyon fontos dolog. Azon át tükröződik a mélység. A lényeg. A felület nem felületességet jelent, nem a felületen való kényelmes araszolgatást, hanem a legelső benyomást. És ez nagyon fontos, döntő dolog. A tudatosság, a tudatosítás előtt eldől minden. Egy jó plakát megfog, beránt egészen a rendezvény közepébe. Nem szabadulsz, ott akarsz lenni, bár még azt se tudod, miért. A felület, innentől nevezzük plakátnak, a rendezvény lelkének tükre. Ha a tükör mást mutat, nem hiszünk neki többet. Persze óvatosnak is kell lennünk, a tükrözés mindig trükközés is. Kedvet kell csinálnia, fel kell hívnia a figyelmet. A szépírók erdélyi turnéjának plakátjai jellegzetes karakterükkel eleget tettek ennek a kívánalomnak. (Mindhárom plakátkészítő részéről.) Emlékszem a saját plakátomra, azonnal irigyelni kezdtek barátaim. És a barátok kedves és őszinte irigykedése mindig mérvadó visszacsatolás, hogy akkor ez valami tényleg jó dolog lehet. És erre már a plakátból, a visszatükröz(őd)ésből rájössz. Én legalábbis, pedig tudtam, annyi más lehetőség lenne fellépni. Mégis.
Sajátos specialitást egy székely indián személye biztosít, nevezzük most Medvéket Ölelőnek, bár ezt a nevet éppen ezen a közös turnén kapta. Tudta, hogyha a fiaimat is vihetem, biztosabb az igen kimondása a turnéra. Tudta, hogy nem csak a rendezvények egót birizgáló hatása fontos, hanem az igazi jelenlét, az ott lét, amelynek elengedhetetlen része az udvarhelyi könyvtáros-fotós Szabó Karcsi, a Gondűző étterem, mint helyszín, kedves vendéglátásával és kitűnő ételeivel, az egykori G Kafé, az oroszhegyi pálinkafőző mester, Ambrus Levi kóstoltatása a közel 30 féle pálinkájából, kávézás Kányádi Sándornál, váratlan landolás Bodor Ádám marosvásárhelyi erkélyére, Leonárdó meglátogatása a medvevisszavadító „központban,” a Szivárvány büfé Homoródfürdőn és természetesen a felejthetetlen medvelesek, vadakkal vagy csak csendben ülve pár órát a hajnali vagy alkonyati erdei tájkép részlete előtt.
Volt szerencsém végignézni hogyan alakult, változott át a plakátok arculata sorozattá, az egyes, egyedi estek hogyan formálódtak sorozattá. Nem máról holnapra, nem varázsütésszerűen, hanem szervesen, hónapról hónapra, tíz éven keresztül. Amilyen a Főszervező hozzáállása volt a dolgokhoz: távolbalátó. Ahogy az egy komoly, székely szamurájhoz vagy indiánhoz illik. Időbe telt tehát, amíg finomodtak és alakultak a dolgok, az elképzelések Főszervezőnkben, de ne feledkezzünk meg a (megvalósítási) lehetőségekről sem. (Köszönhetően a Szépírók Társaságának, a Gondűző tulajdonosainak, a csíkszeredai könyvtár fiatal igazgatójának és mindenekelőtt Guszti vadőrnek!) És a Főszervező széles spektrumú, jó szerzőket felvonultató kedvének. (Ha medvének nem is minden alkalommal örülhettünk.)
Kiemelhetnék néhány plakátot, neveket, néhány emlékezetesebben sikerült estet, vagy éppen a kudarcot, balesetet, vagy bármi mást (pl. hogy páran már semmiképpen nem lehetnek itt a plakátdedikáláson), de nem teszem. Nem lenne igazságos, csak anekdotázni tudnék, arról, amit én tudok. Amit megéltem, hallottam. Hallgatok inkább, erről. A plakátokról pedig csak annyit tudnék még mondani, amit Rilke mondott a művészetről, hogy az nem cél, hanem út. A plakát a megjelenítődés útja, akár nyomtatott, akár digitális formában. A plakáttervezők (Bárány Bence, Gábor Tamás Indiana, Részegh Botond) mint a megvalósulás felületének megteremtői a Főszervező szándékainak megnyilvánulásai is egyben. Egyszerűbben, ha a plakát elkészült, az estnek, a turnénak is illik megtörténnie. Ennyit a felszín dicséretéről, a lényeg, az élmény úgyis elmondhatatlan. Pontosabban, nehezen elmondható. Ha néha próbálkozunk is vele…
A személyes élményeim megosztása helyett (versben vagy prózában) hadd idézzek fel egy remélhetőleg kollektív emléket, gyerekkorunk hősétől, a napokban eltávozott Csukás Istvántól. A Kemény kalap és krumpliorrból a kedvenc szereplőmet, Lópici Gáspárt, aki dadogva irányította akkori közvéleményünket plakátragasztás közben. Valószínűleg miatta, mindig is titkolt, rejtett vágyam volt a plakátragasztás. Tizenkilenc éves koromban a legjobb barátom nem a vegyipari egyetemről volt, hanem a városi plakátragasztó fiú személyében. Aztán pár év múlva nekem is összejött a dolog, rövid ideig éjszakai plakátragasztó lehettem Budapesten. Sokat áztam és fáztam plakátmagányban, megtapasztaltam kedvenc verssor(s)omat. Örök élmény lesz, amikor majd a személyes vetítőmben lepörgetem a saját filmemet. Ahogy az erdélyi utazások, turnék is benne lesznek, Medvéket Ölelő Testvéremmel és alkalmi társainkkal, és az erdélyi helyszínekkel. Mivel a plakátok már a helyükön vannak, a falakon, így plakátragasztás helyett csak dedikálásra invitálhatom itt lévő TurnéTársaimat, hogy hitelesítsék nevükkel a kiállított műveket. (Nyitott Műhely, Bp. 2020.02.28.)
Uff! Én beszéltem.
Csendes Toll
