A minap néztem, hallgattam meg kedves barátom Dévényi Tamás építész rövid filmjét, amelyben arra bíztatja kortársait, a ma élőépítészeket, hogy fogadjanak örökbe egy házat, vegyenek oltalmukba egy műemléket, ami pusztulásra ítéltetne egyébként. A filmen két zsindelydarabbal illusztrálja mondandóját, az egyik új, az általa tervezett „H házból” való, nincs több mint 10 éves, a másik pedig akár 250 éves is lehetne. Sejteti, de van, aki tudja, hogy ezt a zsindelyt azért nevezi az ő saját zsindelyének, mert az általa örökbefogadott műemlékházból való. Megrendítően szép, ahogy Tamás beszél arról, hogy mi játszódhat le akkor, ha építészként valaki nem saját magát akarja megvalósítani, hanem megóvni akar valamit, amit egy másik építőmester épített, és aztán valaki, valakik gondjukba vették egy ideig, amíg aztán gazdátlanná vált, magára hagyták és az enyészet veszi birtokba.
Aztán ma történt valami, ami ennek a történetnek a társa lett, történt velem valami, amit most el kell mesélnem, mert el kell mondanom, hogy dolgunk van magunk körül, hogy jobban kell bánni azzal, amink van, hogy óvnunk, védenünk kellene akincseket, amik körülöttünk tűnnek el, válnak semmivé,akiket kárhozatra ítél a kor, az idő, a világ. És ezeket a kincseket gyakran emberek alkották, és ők azok, akiket elsőként magukra hagyunk, s mikor ők magukra maradnak, nem tudnak mar törődni kincseikkel, hiszen ők maguk sem kellenek senkinek, és velük sem törődik senki. Pécsi vagyok, talán örökké az is maradok, ez igazán szokványos történet, az ember kötődik szívvel/lélekkel a helyhez, ahol gyermekkorát élte. Pécsiekkel talán különösen így van ez. Van valami abban, ha az ember pécsi (persze lehet, hogy a győriek, a szegediek ugyanezt gondolják, mondják, érzik), valami benne tartja a városban, társai maradnak mindazok, akik valamilyen módon kötődnek a városhoz. Érdekes ez, sokan beszámoltak már arról nekem, hogy nem is kell feltétlenül Pécsett születni vagy gyermekként ott élni ahhoz, hogy az embert a város rabulejtse, magáénak tudja, elég egyetemi éveit ott tölteni, dolgozni ott egy darabig, és máris félig-meddig pécsivé avanzsál valaki. Van valami kicsit szentimentális, kicsit néha negédes,de meghatározó romantika ebben a pécsiségben. Hiszek abban, hogy a város kulturális, szellemi hagyományának köze van ehhez, valami eleven szellemi erő működik a város vonzáskörében, és sorolni lehetne, hogy ebben ki mindenkinek, mi mindenkinek volt és van szerepe.
Hosszan, oldalakon keresztül engedhetném át magam a pécsiség, a pécsi szál, a pécsi életérzés, a Pécshez tartozás gondolatának, de nem ez volt a terv, nem ezért álltam neki ma írni, egészen más, sokkal szomorúbb, sokkal komorabb, sokkal nyomasztóbb történet ez a mostani.
Pedig jól indult. (Vissza, a korábbiakhoz, mindig ez a libikóka…) Vasárnap vásárnap, Pécsett különösen. A pécsi vásár kihagyhatatlan, évtizedek óta ismétlődő varázslat. Az árusok közül többen évtizedek óta járnak ki, mint ahogy én is, hiába elenyészően ritkán ahhoz képest, ahogy régen, még mindig többen ismerősként köszönnek rám, „de rég járt erre drága!”, és van valami, ami nem változik. A régiségek nem lesznek régebbiek, nagyjából megáll az idő velük kapcsolatban, egy kék bádoglavór most is épp annyira, pont annyira tűnik réginek, mint 20 éve, neki az a húsz év nem számít annyit, mint nekünk. Közel sem. Az antikosok külön vannak, és hátul a bolhapiac. Tömött sorok, rengeteg ember, persze a hattérben lángosok és kutyák, műanyag játékok (Lovasi), romák és nem romák vegyesen, pont jól, pont együtt… idill. Igen, a pécsi vásár derűs marad, annak ellenére, hogy ott vannak azok az idős vagy kevésbé idős emberek, akik saját kis holmijukat azért árulják, mert árulniuk kell, mert szükség van arra a pár forintra, és ott vannak a kereskedők, akik árujukból élnek, a felvásárlók, akik jól megszedik magukat, mindenféle-fajta ember árul ott. Van kedves és mogorva, sértett és huncut, részeg és józan. Az ember, ha ismeri a vásárt, hangulatának megfelelően válogat a sorok között, van az egyes soroknak saját karaktere, legalábbis így érzi az ember, ha otthonosan mozog az otthonos helyzetben. De ma valami olyan történt, ami korábban még nem, sohasem, nem mintha nem történhetett volna meg, de nem történt meg, így nem, ennyire fájdalmasan, ennyire megrendítően még nem éltem át, hogy mit engedünk megtörténni, hogy mekkora a teher a lelkiismeretünkön, mennyi vaj van a fülünk mögött. Tehát a mai délelőtt. Ellenálltunk egy csomó dolognak, ami kínálta, kellette magát, csodaszép antik rézkarnis, régi kovácsoltvas kerítésdarabok, gabonászsákok, mokettek, bádogedények, art deco káddisz, nippek ugyanetájról…. könyvritkaság Leónak, a Sárkánykirály palotája kínai, tibeti, mongol mesék, nem tudom felsorolni hány dologra mondtam fegyelmezetten nemet. A bolhapiachoz nem volt nagy türelmünk, irány a hátsó sorok, ott mindig van egy kis árnyék, és gyakran a régiségekkel üzletelők ott találhatók. Az utolsó előtti sorban akvarellek a földön, sok-sok akvarell, grafikák, mappák, rajzok. A földön egy hölgy ült, mohón pakolta mappába az akvarelleket, mikor a közelébe kerültem el is hajtott, és rámutatott egy adagra a földön valamivel odébb. Azt a nagy halmot ő már megvette, mindjárt le is dealeli, az már az övé. Volt valami taszítóés riasztó a mohóságban, de addigra már magával ragadott az akvarellek látványa, és azonnal szembeötlött a név, az aláíras a képeken, Fürtös György. Fürtös György akvarelljei tehát. Fürtösnek voltak akvarelljei? Hiszen őkeramikus volt, szobrász, híres akkoriban a hetvenes, nyolcvanas években. Aki pécsi, tudja ki volt. Tudja, hogy a Zsolnay pirogránit tárgyak, faliképek tervezésének leghíresebb figurája. Mi pécsiek mind tudjuk ki volt Fürtös György. Talán még azt is, hogy a szobrai is díszítik Pécs utcáit. A pirogránit képekből pedig szinte minden családban akadt, és akad a mai napig egy-egy. Na de az akvarellek…? Kedves, míves, munkák, komoly mesterségbeli tudásról tesznek tanúbizonyságot. A helyszínek változnak, Pécs, Budapest, Pannonhalma, ismeretlen helyek, talán a Balaton. A dátum is változik, 1956, 1963….. aztán egy mappa, tanulmányok, női aktok, krokik, gyűretlen, vigyázva őrzött alkotások. Aztán egy újabb mappa, Fürtös György 3. évfolyam bonctan, anatómiai vázlatok, rengeteg aprólékosan kidolgozott ábra, megintcsak nagy rendben, remek állapotban. Mellémtelepedik még valaki, szeretettel nézzük a képeket. Fürtös lányával együtt dolgoztam a Képcsarnokban,évek óta Franciaországban élek, mondja, de van egy házam Beremenden. (Beremend, hát persze, drága barátnőm, Vera nagyszüleinek faluja, nem messze az én nagyszüleim szülőfalujától, Magyarbolytól.)
Ez szép? Mutatja az egyik akvarellt, csendélet hokedlivel, igen nagyon, én is néztem válaszolom, tüneményes az a sváb hokedli. Sváb? Én is sváb vagyok, mondja. Meg én is, mondom én. Na akkor minden stimmel, a város, Fürtös, a Képcsarnok, Beremend, Magyarbóly, a svábok, és mi ketten itt a földön, a porban, a pécsi vásárban, hazatérve, messziről, néhanap, idegenként otthonosan. Otthonosan, idegenként. De hogy kerülnek ezek a képek ide a földre? Honnan a mappák? Ebek harmincadjára. Szépen bántunk a lapokkal, ott a porban, fontos ez, azért ismételgetem, mint a mantrát, de jött a szél és bele is kapott az egyik halomba. Visszarendeztük, kis kövekkel rögzítettük a mappa fedelét. Az árus, megnyerő alak, látta rajtunk, hogy jól bánunk a lapokkal. Volt benne valami megkérdőjelezhetetlen tisztaság. Nem akarta ránk sózni a képeket. El akarta adni. Azt gondolta, ezeket most eladja. Valakire rábízza őket. Az árus mesélni kezdett. Fürtös felesége meghalt, és egy szomszéd szólt neki, hogy kidobnak mindent, nézze meg nem érdekli-e. Minden volt ott, pirogránitok sok-sok, a szemétből szedtem ki szinte, félelmetes, hogy milyen állapotok voltak… Nem tudhatom, hogy igaz-e a történet, amit elmesélt arról, hogyan is kerültek hozzá a dolgok. Nem is ismerhetem a történet hátterét. Az mindenesetre tény, hogy a hely, ahová kerültek, méltatlan az alkotóhoz és a művekhez is.Megalkuszunk, megvesszük, amit tudunk, marad még a földön, marad még a porban. És persze nagyon örülünk a képeknek. Hazatérve rögtönzünk is egy kiállítást a kisújbányai ház pajtájában. Neuglashütte, sváb falucska volt ez is. Vigyázunk a mappákra, az akvarellekre. Megbecsüljük őket. Adok egyet édesanyámnak, egyet a bátyámnak, hisz ők is tudják ki volt Fürtös György, a mi falunkon is ott lóg a pirogránit cethal, és az oroszlán, amit tervezett.
Amit megmenthettünk, azzal jól bánunk majd. De hogy lehet, hogy ez a sors jutott nekik? Hogy bánunk azzal, amink van? Miért nem vigyázunk jobban kincseinkre, embereinkre, művészeinkre, egymásra? Fejet hajtok Fürtös György előtt, lerovom hálámat neki azért, hogy ecsetet, agyagot, tollat ragadott, hogy alkotott a maga és mindenki örömére, gazdagítására. „Ne legyen túl nehéz mirajtunk az ítélet…” jutnak eszembe Eliot sorai a hamvazószerdából.