Puskás Dániel versei

Jób zsoltárai

Uram, hogy tudsz, ha tudsz, így aludni,
hogy látod, hogy én el nem alszom?
Hogy nem látod, hogy forgolódok,
hogy ujjaim matatnak a takaróm szélén,
mint a bogarak?
Hisz nem lassan romlottam el,
mint a használatlan hangszer,
mely magától elhangolódik.
Mélyebben búgok, mint a bőgő lehangolt húrjai.
Hogy nem hallod kiáltásom,
hogy nem riadsz fel rá, mint a gondos szülő,
ha lelkem szakadozva sír, mint a sófár?

Nyaklánc

Pávatoll a nyakadon,
Sápadt mosoly arcodon,
Komlóvirág,
Komlóvirág ajkadon.
 
Napraforgó füleden,
Vakondtúrás melleden,
Lábad között,
Lábad között nincs helyem.
 
Könnyeidnek hullása
Bádoglemez kongása,
Téglafalak,
Téglafalak omlása.
 
Fáj a fejem, hasogat,
Lékeld meg az agyamat,
Ne hagyd benne,
Ne hagyd benne hangodat.

Jack-in-the-box

Ha rejtegetni akarod,
víz alá hiába nyomod,
vízbe hiába fojtod,
álmod hűs vízében,
mint vízi hulla,
felbukik.
 
Mit rejtegetni akarsz,
el hiába temeted,
rá hiába zárod a sírfedelet,
éjszaka felpattintja,
mint a krampusz a kis dobozt.
 
És lerúgod magadról a paplant.
Felpattansz, mint a keljfeljancsi,
súlypontoddá vált, ő fog fel-le rángatni,
te pedig úgy kapdosod a levegőt,
mint ki most jött fel a víz alól.
 
És elalszol újra. Mint leves tetején a zsír,
rád dermed a paplan.
Forgolódsz és fuldokolsz minden pillanatban,
de most is ő a hunyó,
és mindig rád talál.

Megfakul

Vonásaid, mint hajótöröttet a tenger,
kidobta magából az agyam,
felszívódtak, mint az alkohol.
Arcodhoz, hajadhoz nem érhetek,
kezed, mint a kutyátok, nem ismer meg.
Lábad közé hiába is nyúlnék,
határod többé át nem léphetem,
szemérmed apró szőrei
szögesdrótként sértenék fel kezem.
Nem látjuk többet egymás testét,
ruháinkba beleivódott a felejtés, mint a füst.
Aznap délután a nap végleg elgurult.
A kutyák az utcában többet nem ugattak,
és minden szín megfakult.

Succubus

Alexander Bălănescu zenéi és a Szegedi Kortárs Balett
Insomnia című előadása után

Szobádban ébredek.
Mellkasomon ülsz.
Sosem éreztelek még ilyen nehéznek,
mintha az egész világ nyomna teremtőjével együtt.
Levegőt alig kapok.
Nadrágomban turkálsz,
smirglivel dörzsölöd véresre faszomat,
véres körmöddel tépdesed kiszáradt makkomat.
És dúdolsz. És nem hallod
fuldokló kínomat.
 
*
 
Megrágnak engem minden nap az esték.
Apró ízekre szednek,
csigolyáimon kopogtatják a lassú perceket,
számon tartják minden ízemet és csontomat,
és felokádnak reggelente,
ebből kell összeraknom magamat.
 
*
 
Azt álmodtam, hogy újra szeretkeztünk.
Csak reggel jöttem rá, hogy egy succubusszal háltam,
hogy csak démon volt,
hogy csak hitvány másod kaptam.
 
Mint Parisz, aki azt hitte, az igazi Helénával hál,
Heléna kezét fogja,
és az ő kezét Heléna fogja viszont.
Nem tudta, hogy az igazi Heléna már régen messze van,
valahol a távoli Egyiptomban.
 
*
 
Hogy tudták folytatni,
mikor Próteszilaosz megjelent felesége előtt?
Úgy tenni ölelés közben,
mintha nem csöpögne a vér
Laodameia fehér peploszára,
mintha nem hagyna nyomot minden érintése.
Hogyha simogatod,
ujjad akaratlanul is tövig szalad a vértől lüktető sebbe,
mint a nedves hüvelybe.
 
Az alvilágból senki sem jön vissza úgy,
mintha menyegzőről jönne,
nem kivégzésről.
 
*
 
Legnehezebben a test felejt.
Laodameia szobrot készíttetett háborúba induló vőlegényéről,
és azzal feküdt az ágyba.
Ilmarinen, a kovács, aranyból és ezüstből készítette el
halott felesége mását.
 
Szerencsés volt Admétosz és Laodameia,
hogy szerelmük a halálból jött vissza.
Szerencsés volt Orpheusz,
hogy legalább látta visszafordulni felesége árnyát.
Szerencsés volt Ilmarinen,
hogy felesége hideg mását, mint egy hullát, ölelhette az ágyban.
                                                                                                                           
Én altatókon élek,
és úgy lapulok a nyirkos félhomályban, mint téglák alatt a bogarak,
és menekülök álmaim elől, nehogy eltapossanak.
 
Hallgatom, ahogy szobám falait, mint a húrokat,
megrezegteti a hajnali buszok zaja.