Az én munkám a legszebb a világon. Hivatásos olvasó vagyok. Azért fizetnek nekem, hogy olvassak.
Minden reggel, még az ágyban heverészve, elolvasok 20–30 oldalt az előző este félbehagyott regényből. Aztán mosakszom, reggelizem, elsétálok a City-be, és iszom egy kávét, közben elfogyasztok újabb 10–20 oldalt. Ezután a könyvtárba vezet az utam, ahol az elolvasott oldalakat pénzre váltom, illetve ismét feltankolok regényekből. Hazaballagok, és délig ismét olvasgatok. Ebédelni a Nádas csárdában szoktam, és amíg várom a levest, előveszem a könyvet, ebéd után pedig iszok egy korsó sört. (Sajnálom, hogy a munkaadóm nem fizet a klasszikusokért, ilyenkor Krúdyt olvasnék a legszívesebben.) Otthon ledőlök egy picit, majd háromkor csörög a vekker, és dolgozom este hétig. Munka után újfent elsétálok a Citybe egy korsó sörre.
A városi könyvtárunk igazgatója szenvedélyesen szereti az irodalmat, és olvasta a könyves értékeléseimet, amelyek a helyi lapban jelentek meg. Hivatali munkám révén személyesen is ismertük egymást, így egyik alkalommal megkért, hogy írjak ismertetőket a könyvtár új köteteiről, amelyeket közzétesz a honlapon, ezzel népszerűsítve az olvasást. Elsősorban a kortárs próza újdonságait kell bemutatnom. És ami a legszebb az egészben: a felajánlott megbízói díj lehetővé tette, hogy feladjam hivatali állásomat.
Egy oldalt 33 forintért olvasok el, és naponta legalább 300 oldalon rágom át magam, kivéve a vasárnapokat, akkor nem dolgozom. Az napi 9900 forintot jelent. Ki lehet számolni, mennyit keresek havonta. Soha rosszabb munkabért. Az olvasás – talán valamilyen jogalkotói figyelmetlenségnek köszönhetően – egyelőre adómentes.
Bármit elolvasok, tényleg. Háy vagy Szív, Eco vagy Szerb, Leonard vagy Block, Thackeray vagy Dickens, Esterházy, Nádas, Hajnóczy vagy Lengyel, Welsh vagy Ellis, Harag vagy Halász, Örkény vagy Tömörkény, tökmindegy, nem érdekel. Mindet imádom.
Olvasok vasúton vagy vécén, asztalnál vagy ágyban, szabadban vagy a szobában, kádban vagy a tévé előtt, míg megy a reklám. Tudok olvasni kerékpáron és főzés közben is. Remekül főzök egyébként. Miközben a függönyt akasztottam fel a nappaliban, az Ivan Iljics halála volt kinyitva az ablakpárkányon. (Tolsztojért persze nem jár pénz.) Később a kórházban, mielőtt betoltak a műtőbe, a Kómát olvastam, a lábadozás napjaiban a Tortúrát.
Az a legfontosabb, hogy olvasás közben jól szórakozzak, és a történet magával ragadjon. Ám ha rossz a történet, én akkor is élvezem, ha könyv lehet a kezemben. Olvastam már úgy regényt, hogy nem tudtam, miről szól. De nem csak a pénz vagy a történet miatt szeretem ezt a munkát. Imádom azt a halk, száraz recsegést is, amit a papír hallat lapozás közben. De ami a gyönyört teljessé teszi, az a könyv illata. Időnként a könyvesboltban, amikor nem tudok dönteni, előfordul, hogy illat alapján választok. Némelyik a frissen sült kenyérre vagy a csapolt sörre emlékeztet – ezek párban a kedvenceim – de van benzin-, illetve ázott tölgyfalomb illatú is. A legszagosabb könyveket Neil Gaiman és Ray Bradbury írják. (A legpenetránsabbakat Charles Bukowski).
Július elején, egy szokatlanul hűvös délutánon a City teraszán üldögéltem, és Bodor Ádám legújabb könyvén dolgoztam, amikor valaki megszólított. Hátrafordultam, Norbi állt mögöttem, a megbízóm tizenhat éves fia. Barátságos tekintetű, vöröses hajú, szeplős srác, kezében egy pohár jeges teával.
Szia, mondtam, sikerült rám ijesztened.
A teát letette az asztalra, és leült elém. Az apja rendszeresen dicsekedett a fia iskolai eredményeivel. Én magam is ámulva hallgattam a beszámolókat arról, hogyan nyerte meg sorra a megyei tanulmányi versenyeket.
Munka közben sörözöl, kérdezte.
Én úgy szoktam mondani, hogy még sörözés közben is dolgozom.
Elvigyorodott, az ujjaival dobolt az asztalon.
A segítségedet szeretném kérni, mondta. Kissé kellemetlen ez nekem, mert elég nagy szívességről van szó. Nem is tudom, hogy merjem-e mondani.
Ne kímélj!
Apa azt mondta, hogy te élsz-halsz az olvasásért.
Szégyenlősen lenézett az asztalra, és némi zavarral a hangjában kérdezte: Nekem is elolvasnál valamit?
Máris összeállt a kép.
Ajjaj, motyogtam, a hűvös korsót szorongatva. Kötelező olvasmányt?
Norbi bólintott, még mindig az asztalra meredve. Levettem a szemüvegemet, és a pólómmal megtöröltem a lencsét.
Miket kell elolvasnod? Harmadikos leszel, igaz?
Ja, tizenegyedikes. Hogy miket? Nem is tudom fejből…
Elővett egy papírlapot a farzsebéből, kihajtogatta, és elém tette. A papíron egy kézzel írott lista állt.
Ezek egészen jó könyvek, Norbi. Na jó, a Bovaryné nekem se jött be, de…
Utálok olvasni, mondta színtelen hangon. Ekkor már a szemembe nézett. Nem, ez nem a teljes igazság. Gyűlölök olvasni. Semmit sem gyűlölök jobban, mint az olvasást. Amikor a Harry Pottert kaptam szülinapomra, azt hittem, elbőgöm magam. És ez ment évről évre, az utolsó kötetig. Ha a kezembe akad egy könyv, két oldal után már nem tudom, mit olvasok; az ötödiknél izzadok, és a szám széle rángani kezd. A tizediknél már azt érzem, hogy mindjárt dühroham tör ki rajtam, mert arra gondolok, hogy mennyi más dolgot csinálhatnék olvasás helyett.
Értem, feleltem, de ez akkor sem megoldás. Talán tanulnod kellene egy kis önfegyelmet, és…
Nézd, tudod, milyen fontos faternak ez az irodalom-szarság. Nem értem, miért, de ez az ő dolga. Mindenkinek megvan a maga lövése, neki az, hogy a fiacskája ötöst kapjon magyarból. És én nem akarom, hogy fater szomorú legyen. Az ő érdekében kérem ezt tőled, nem magam miatt.
Norbi, te egy értelmes srác vagy, Dosztojevszkij biztosan tetszene.
Biztosan.
Nagyot sóhajtott, mintha egy kétévessel próbálna szót érteni, és a karjait összefűzte a mellén.
Mennyi lenne?
Micsoda?
Ne szórakozz velem! Mennyit kérsz azért, hogy elolvasd ezeket a tetves regényeket?
Azt akarod, hogy hazudjunk apádnak?
Dohányzol?
Nem.
Hm, cigit kell vennem. Na, mit is kérdeztél?
Azt akarod, hogy hazudjunk apádnak?
Előredőlt a székben, és imára kulcsolta kezeit.
Azt akarom, hogy fater boldog legyen. Magamtól nem kapnék ötöst.
Mire mész azzal, ha én olvasom el a kötelezőket helyetted?
Nos, igen, nem említettem egy apróságot. Olvasónaplókat is kellene írnod, és a végén összefoglalni, hogy miért tetszettek nekem a könyvek.
Felejtsd el. Életemben nem írtam olvasónaplót, nekünk soha nem kellett.
Szóval nemet mondasz?
Igen. Nem.
Ez az utolsó szavad?
Ez bizony. És nem a pénzről van szó. A számodra ingyen is elolvasnám… vagy elolvastam volna ezeket, ha helyesnek találtam volna. De azt találom helyesnek, hogy te olvasd el őket.
Megittam a sör maradékát, és felálltam.
Még egy dolog, folytatta.
Összekulcsolta a kezeit a tarkóján, és az eget fürkészte.
Ülj csak vissza!
Nem ültem le.
Norbi pillantására fel lehetett volna szúrni egy szarvasbogarat.
Apám biztosan nem örülne, mondta, ha megtudná, hogy időnként másnak is felajánlod a szolgálataidat. Oldalanként 50 forintért.
A kis rohadék. Egy pár pillanatig nem találtam a hangom.
Miért érdekelné ez apádat, kérdeztem végül.
Ne viccelj. Csak májusban 350000 forintot fizetett azért, hogy neki olvass. Én a helyében biztosan megköszönném az eddigi munkádat, ha nem lennél elégedett a 33 forintos oldalárral. Aztán három perc alatt találnék valakit, akinek megfelel, mondjuk 10 forint is.
Ó, a kis rohadék.
Nézd, ha nem vagy ilyen heves, talán kaphattál volna tőlem egy… khm… borítékot. Ám így kénytelen leszel ingyen dolgozni. Persze a hálám sokáig üldözni fog. Biztosan nem kérsz még egy sört?
Bevágtam az ajtót magam mögött, berontottam a szobába, és a felső polcról egy mozdulattal lesöpörtem a könyveket.
Ó, a kis rókaképű, sunyi rohadék.
Tudtam, hogy nem lenne szabad elvállalnom a fekete melót, de másfélszer annyit ajánlottak, mint a munkaadóm. Istenkém, közel félmilliót szakítottam azzal, hogy lektoráltam tizenöt Danielle Steel-kötetet egy kiadó felkérésére, amely újból meg akarta jelentetni az írónő könyveit. Eladtam magam, és most ütött az igazság órája.
Mikor kissé lehiggadtam, töltöttem magamnak egy konyakot, és visszapakoltam a könyveket a polcra. Összegyűjtöttem a listán szereplő köteteket, halomba raktam őket az olvasóasztalon, magamhoz vettem a legfelsőt, és leültem. Épp dolgozni kezdtem volna, amikor eszembe jutott valami. Csak úgy, a magam bosszantására számolni kezdtem Norbi listája mellett.
Mikszáth: Tót atyafiak – 93 oldal.
Stendhal: Vörös és fekete – a kellemes, sósperec illatú kiadás – 561 oldal. Balzac: Goriot apó – 264 oldal.
Flaubert: Bovaryné – 397 oldal.
Gogol: A köpönyeg – a nem túl vonzó, ázott betonszagú kötetben – 42 oldal. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés – 649 oldal.
Összesen 2006 oldal, amit ha felszorzok, az annyi, mint… 66198 forint.
Ó, a kis rohadék.
Megittam a konyakot, és olvasni kezdtem. „Július elején, egy rendkívül meleg nap alkonyatán, fiatal férfi lépett ki a Sz… utcai házból, ahol albérletben lakott, és lassan, láthatóan határozatlanul, elindult a K… híd felé.”
Pár hónappal később, mikor kijöttem a könyvtárból, összefutottam a megbízómmal. Néhány szóban megbeszéltük, mi újság, aztán rátértünk az üzletre.
Hogy haladsz a Holdpalotával, kérdezte.
Épp most fejeztem be.
Megsimogattam a zakóm zsebét, benne a 16040 forinttal.
A legjobb könyv, amit az utóbbi időben olvastam. Az értékelést már át is küldtem neked.
Remek, köszönöm. Dicsekedtem már neked Norbi sikerével?
Nem tudom, melyik sikerre gondolsz.
Nagyon büszke vagyok rá, mondta, és szeméből határtalan öröm sugárzott. Kezdem azt érezni, hogy valóban az én fiam. Képzeld, minden nyári olvasmányból olvasónaplót írt, pedig nem is lett volna kötelező.
Nahát…
Bizony, ő volt az egyetlen az osztályban. Az összes naplója annyira jól sikerült, hogy osztályfőnöki dicséretet kapott. A fiam osztályfőnöke évek óta szervez egy olvasókört, Norbi számára pedig kötelezővé tette, hogy oda járjon, heti három alkalommal. Én annyira boldog vagyok! Elbeszélgetnek a könyvekről, az írók életéről, gyakorlatilag Tokajiné a felvételire készíti föl ezt a pár srácot. Most a Háború és békét olvassák, egy hetet kaptak rá… Mérget vennék rá, hogy tetszeni fog Norbinak, mondtam.
Tudod az volt a gyanúm, hogy nem szeret olvasni, de most megnyugodtam. Nagyszerű srác, nem igaz? Miután elvégezte a magyar szakot bölcsészkaron, őt is felveszem a könyvtárba olvasónak.