Kami és Bubu pingpongoztak. Kami támadó játékos volt, Bubu védekező. Kami ütései gyorsak voltak, és nem sokkal a háló fölött mentek át. Bubu az asztaltól távolabb állt, és szinte az asztal alól kanalazta vissza a labdákat. Sokat csavart, az se volt ritka, hogy a labdája oldalról kerülte meg a hálót.
Már régóta együtt pingpongoztak. Volt, hogy egy játszótéri beton asztalon, volt, hogy asztalt béreltek egy asztalitenisz-klubban, most pedig egy közösségi házban találtak egy asztalt és egy szabad órát, ami csak az övék volt. Kedd reggel hattól hétig ütögethettek egy kicsit. Bubu tudta, hogy Kami támadó játékos, Kami tudta, hogy Bubu védekező. Ismerték a másik legjobb ütéseit, mégse próbálták meglepni egymást. Jó volt így.
Éppen meccset játszottak. Ha szigorúan vesszük, nem egy meccset játszottak, hanem egyszerre kettőt. Kami úgy érezte, hogy Bubu folyton támad azokkal a cseles ütéseivel, és ő csak visszavág, de sose lehet hozzá elég erős. Bubu úgy látta, hogy bármit csinál, Kami mindig visszaüti neki a labdát, direkt szép hosszan adja, hogy legyen ideje végiggondolni, mit csináljon majd vele.
Kaminak puha, és kissé nehéz ütője volt, az egyik legegyszerűbb modell, évente kettőt elhasznált, de nem bánta, bármikor vehetett egy másik ugyanolyat. Szerette, ahogyan az ütő a kezébe passzol, szerette, hogy erőlködnie kell egy-egy gyorsabb labdáért, jól esett neki ez az igazi küzdelem. Bubu ütője keményebb volt és könnyebb, a piros oldalán egy réteg sima gumi, a feketén pedig kis pöckök sorakoztak, amik jól megfogják a labdát, hiába tekeredik. Maga se értette, hogy tud ezzel nyesegetni. A labda viszont maga volt a tökély, egy ponttól azonos távolságra lévő műanyagok összefüggő halmaza, egy kis fehér gömb, benne illatos gáz, a felszínén három piros csillag, és kellemes hangja volt, amikor megpattant az asztalon.
A játékosok között egy kinyitható, kerekes asztal állt, az asztalon pedig egy nyeklő-nyakló háló, amit gyakran meg kellett igazítani, mert már nem kapaszkodott rendesen az asztalba, hiába tekergették a szorítócsavart. Játék közben Kami a derekával többször súrolta az asztalt, néha kicsit meg is lökte, ahogy átszaladt jobb oldalról balra, vagy épp fordítva, bal oldalról jobbra. Bubu meg akkor nyúlt hozzá, amikor a hálóba ütötte a labdát, a labda beragadt a háló alá, ő pedig nem érte el szemből, hiába nyújtózkodott. Az asztal ilyenkor egy kicsit arrébb került, nem sokat, talán csak pár millimétert, hiszen a kerekei le voltak fékezve, de hát ezek a fékek se jelenthetnek teljes biztonságot.
Ahogy ezen az izgő-mozgó, több szempontból is esetleges asztalnál játszottak, egyszercsak valami különös történt. Úgy is mondhatnánk, hogy végre történt valami, de ezt csak az látta, aki rendesen odafigyelt. Talán egy kósza neutrínó okozta, vagy egy enyhe kereszthuzat, nem tudni. Sose tudjuk meg, miért, de Bubu egy kicsit közelebb ment az asztalhoz, egy kicsit egyenesebben ütötte meg a labdát. Kami hátrébb szorult, oda állt, ahol már lelassul a labda, és szinte az asztal alól kanalazta vissza Bubu ütéseit. Megváltozott a játék képe. Sokkal rövidebbek lettek a labdamenetek. Bubu zsinórban nyert hét pontot, hát ennyi volna, gondolta, és elmosolyodott. Aztán Kami is ráérzett, hogyan kell visszakanalazni a labdákat, és most ő nyert zsinórban négyet. Meglesz ez, gondolta, és ütésről ütésre közelebb jött az asztalhoz. Ahogy közeledett, úgy hátrált Bubu. Észre se vették, de a következő szettben újra hosszú labdameneteket játszottak. Jól esett, rendesen átmozgatta őket.
Bolond egy meccs volt, mondták, amikor a végén kezet fogtak. Mintha nem is ők lettek volna. Mintha kicsit elmosódtak volna a körvonalaik, ahogy az asztal be-bemozdult, ahogy a hálót meg kellett igazítani. Kami azt mondta, hogy eljött az ideje, lassan vesz egy új ütőt. Bubu csak hümmögött, nem kell új ütő, csak le kell mosni a nyelét szappannal, mert nagyon csúszkált a kezében.
Egyedül a labda volt még mindig az, ami. Egy ponttól azonos távolságra lévő műanyagok összefüggő halmaza, egy kis fehér gömb, benne illatos gáz, a felszínén három piros csillag, és kellemes hangja volt, amikor megpattant az asztalon. Egy tökéletes labda volt, még akkor is, amikor Kami visszarakta a tokjába, hogy a következő héten újra játsszanak vele.
