Egy évvel Duft asszony halála után elkezdtem nőni.
Mintha mindaz, amit Nebelmattban zsákmányoltam, az összes Sankt Gallen-i báránycomb, mind a szalonna, birkahús, sajt, mandula, tej, almabor csupán felraktározódott volna a kis testemben, hogy aztán hirtelen felfedezzem és elhasználjam ezt a rejtett tartalékot, hogy minden ruhámat kinőjjem.
Az egyik próba közben tompa fájdalmat éreztem a kezemben és a lábamban. A fájdalom hetekig tartott, és az egyik reggel arra ébredtem, hogy átterjedt a térdembe, a csípőmbe, a könyökömbe, végül minden végtagomba. Annyira fájt, hogy aludni se tudtam tőle. Még a szemgödröm is fájt, és azt hittem, hogy szétreped a fejem. Hat hónap alatt a kezem és a lábam a duplájára nőtt; egy év leforgása alatt jó fejjel lettem magasabb.
Az apátságban olyan aggodalommal szemlélték a növekedésemet, mintha sötét felhők gyülekeztek volna össze. „Nehéz idők előtt állunk”, mondta Nicolai a cellájában. Arról beszélt, hogy a hangom hamarosan megváltozik, és akkor már nem leszek többé szoprán.
„Nem lehet tudni, mi történik majd”, mondta. „Valószínűleg tenorista lesz belőled, de lehet, hogy basszista.” Azt remélte, hogy Ulrich befolyása elegendő lesz, hogy az apátságban maradhassak. Azt mondta Nicolai, hogy Staudach nem vesz fel novíciusnak, ugyanis nem vagyok jótékonykodó gazdag szülők gyermeke, de talán ezüstöt tisztíthatok, amíg a hangom be nem érik véglegesen. „És aztán”, mondta Nicolai, „megtaláljuk azt a helyet, ahol elkezdheted a karrieredet.” Sokatmondóan bólintott. „Minden valószínűség szerint Velence lesz az.”
„Az én karrieremet?”, kérdeztem.
„Muzsikus akarsz lenni, vagy nem?”
Elgondolkoztam. „Mint Bugatti?”
„Nos”, mondta Nicolai, és ránézett Remusra, aki mélyen elmerült a könyvében, „bizonyos értelemben igen. Talán megengedi Staudach, hogy turnéra menjünk. Akkor aztán Európa legnagyobb katedrálisaiban énekelhetünk.” Nicolai olyan mozdulatot tett a karjával, mintha ezek a nagy épületek a falon sorakoznának.
Azt mondtam, tetszene nekem a dolog.
„Mindazonáltal”, mondta, „kétlem, hogy Staubdreck még egyszer felvenne, ha elhagyom ezeket a falakat. De akkor alapíthatnánk egy saját kolostort – te, én és Remus.” Ezeknél a szavaknál Remus felpillantott a könyvéből. Felhorkant, majd visszatért az olvasmányához. Nicolai nem vett tudomást róla. „Egy azonban biztos: ha lehetőséged adódik világgá menni, ha gazdag és híres leszel, nem hagyhatsz itt engem!”
Mosolyogtam.
Befeküdt az ágyába, és elégedetten hunyta be a szemét. „Most már csak a hangodra kell várnunk. Légy türelmes.”
Kis padlásszobámban számos estén álltam meztelenül a tükör előtt és vizsgálgattam a testemet, ami minden alkalommal mintha máshogy nézett volna ki. Musicót csináltam belőled, mondta Rapucci, és most már semmi kétség sem lehetett ez ügyben. Meglettek Bugatti hosszú, finom ujjai, a széles, domború mellkasa – olyan, mint egy madáré. A fejem súrolta a rézsútos tetőt. Pár évvel ezelőtt hatalmasnak tűnt előttem Bugatti, de most nála is nagyobb lettem, nagyobb bármelyik
szerzetesnél az apátságban, kivéve Nicolait. A velem egykorú novíciusoknak sötét szőrzet nőtt az ajkuk felett, nálam semmi. A nyakukon ádámcsutka állt ki, az én nyakam olyan sima volt, mint egy nőé, noha senki sem tartotta volna az arcomat nőiesnek. A szemem olyan szúrós volt, hogy minden alkalommal összerándultam, amikor a tükörbe néztem. És mégis minden áldott este megnéztem magam, mert nem férfi t, nem nőt, hanem egy angyalt láttam benne.
Túl nagy lettem a templom számára. Tönkretettem a kórust, mert ha csak halkan is énekeltem, énmellettem a többiek hangja kicsinek és hidegnek tűnt. Amaliával való rövid találkozásaink során, amikor lehajtotta a fejét és mintha mély imába merült volna, nagyon vágytam arra, hogy dicsérje az éneklésemet. „Ó, Mózes”, mondta az egyik vasárnapon, „amikor énekelsz, a szívem is beleremeg. Ha arra gondolok, hogy egykor csak anyának és nekem énekeltél!” Időközben felfedeztem egy nagyobb lyukat a kapun, és felülről is csodálhattam a szépségét. Néha-néha felpillantott, és észrevettem, hogy a rács és az arany levelek sűrűjén át megpróbálja kipuhatolni az alakomat, de soha nem láthatta meg az angyal testét. „Fogd meg a kezem”, mondta keresetlenül egy szép napon, és egy pillanatra feladta az ájtatos tartást, hogy megérintse a rácsot. Egy lyukon át kidugtam a két hosszú, sovány ujjamat, és egy pillanat erejéig megsimogattam kezének finom bőrét. Az orcája szinte égett, amikor a nénikéje után sietett.
Mindenki hallani akarta az éneklésemet. Még protestánsok is eljöttek a városból, hogy hallhassák a misét. A végén már az óriási templom is kicsinek bizonyult, hogy befogadja a sok érdeklődőt. Staudach figyeltette a bejáratot, hogy azok a jómódú látogatók, akiknek pártfogására nagy szüksége volt, mindenképpen helyet kapjanak a templom padjaiban. A többiek lökdösődtek, hogy hátul állóhelyhez jussanak. Amikor Staudach Isten tökéletességéről prédikált, a tömeg sugdolózott, aludt vagy éppen evett, de amikor én énekeltem, teljes lett a csönd.
De egyetlen éjszaka során megváltozott mindez, és még sok minden.
Nicolai szobájában tartózkodtunk. Remus rossz hangulatban ült a szoba sarkában, és olvasott, Nicolai meg a jövőnkre vonatkozó víziókkal szórakoztatott engem: hogy majd együtt fogjuk beutazni egész Európát, mint énekes és ügynök. Valahogy sikerült neki három korsó óborral elhagynia az étkezőt, és miután kettőt már leeresztett a torkán, a tekintete elmosódott, és remek lett a hangulata. Időközben alakot öltött a karrierem: egy velencei palota lesz az otthonunk, és onnan utazunk majd Európa nagy színpadaihoz. Remust is magunkkal visszük, hogy legyen, aki a csomagokat cipeli, mesélte, és közben úgy nevetett és ordított, hogy a folyosón biztosan meghallották a szerzetesek.
Mivel különös módon sokáig váratott magára a mutálásom, Nicolai arra következtetett, hogy minden bizonnyal tenorista lesz belőlem. „A tenoristák a legborzalmasabbak”, mondta. „Hercegként öltözködnek, és olyan büszkén járkálnak, mintha minden mozdulatuktól elájulnának a nők, ami természetesen előfordul. Ahol megfordulnak, ájult asszonyokat hagynak maguk után. Nem lehet meghívni őket vacsorára, mert olyankor egy csomó vendég fekszik a földön.” Hirtelen elkomolyodott. „De te nem leszel ilyen, ugye, Mózes?”
Ráztam a fejem.
„Nem?”, kiáltott, miután kiürített egy újabb pohár bort. „És miért nem? Mi baj származhat abból, ha néhány nő elájul? Pont ezt akarják. Minden nő legalább egyszer az életben szeretné eszméletét veszíteni a szerelemtől. Persze a férfiak is ezt akarják, de a nagyságuk megnehezíti az összerogyást. Én csak egyszer ájultam el a szerelemtől.
„Az nem is volt igazi”, mondta Remus, miközben felnézett a könyvéből. „A Teatro Ducaléban történt, és te csak megjátszottad az egészet.”
– „Nem játszottam meg.”
Remus arcán elfojtott vigyort vettem észre. „Ha te egyszer úgy igazából elájulsz”, mondta, „arról bizonyosan tudomást szerez a világ. Nincs az a padló, ami kibírja a súlyodat.”
Nicolai csak megvonta a vállát. „Igaza van. Nem szabad elájulnom. Mit nem adnék, ha egy sovány dáma lehetnék! Bármikor összeroskadhatnék, amikor csak kedvem van hozzá. Mindig lenne hozzá kedvem.” Felállt, és sikeres bemutatót tartott a kecses bájból, miközben hatalmas kezeit nyúllábként tartotta a melle előtt. „A szemem és a fülem minden szépségre olyan érzékenyen reagálna, hogy állandóan az ájulás környékezne. Egy pillantás elegendő lenne, hogy a szívem megremegjen, és már esnék is el.” Rám nézett, úgy tett, mintha szerelmes lenne, az egyik kezét a homlokához emelte, elájult, és ügyesen az ágyra omlott. De minden óvatosság ellenére az ágy borzalmasat nyüszített. Én tapsoltam. Remus röfögött.
„Ahogy a dolgok állnak”, mondta Nicolai, amikor ott feküdt a matracon és nézte a mennyezetet, „a termetem miatt be kell csuknom a fülemet és a szememet, hogy ne vállaljak nagy kockázatot, és ne veszélyeztessem magamat és az emberiséget. Ez a test nagy felelősséggel jár.” Tekintélyes pocakja fölött összedörzsölte két hatalmas tenyerét.
Remus csak a fejét rázta.
„Ne aggódj, Mózes”, mondta Nicolai, és egy utolsót csapott a hasára. „Remus így is, úgy is kedveli ezt a formát.”
Remus dühösen nézett fel a könyvéből. Már nem mosolygott. „Vigyázz, hogy mit mondasz. A bor megoldja a nyelved.”
„Ó, kedves Remus, nekünk nincsenek titkaink. Mózes előtt nincsenek. Ő sem titkol el semmit előttünk. És mi se titkolunk előtte semmit.”
„Vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni.”
Nicolai felnézett a mennyezetre. „Igazad van, Remus. A szeretet bizonyos módjáról nem illik beszélni.”
Remus a homlokát ráncolta. „Köszönöm.” Szégyenlősen megvonta a vállát, mintha megsértett volna engem, és most bocsánatot kérne érte.
„Néha csak az éneklés képes rá.” Nicolai felült. Mosolyogtam. Remus kínosan érezte magát. Mindketten kihallottuk a hangjából az energiát – vihar közelgett.
„Nem, Nicolai! Most nem!”
„Mózes?”
„Igen?” Felültem, és a kezemet a térdemre helyeztem, mint várakozó publikum.
Újabb pohár bort töltött magának, úgy itta ki, mintha víz lenne, majd a szoba közepére állt. Egyik oldalról a másikra dülöngélt. A tekintete céltalan, de sugárzó és boldog volt. „Itt az ideje az éneklésnek!”
Remus összecsapta a könyvét. „Nicolai, késő van”, mondta. Felállt. „Mózes és én most elmegyünk.”
„Sohasem késő a szerelemről énekelni.”
„Ma éjszaka viszont késő van.” Remus a könyvével Nicolaira mutatott. „Ne adj több lehetőséget arra, hogy megutáljon téged, Nicolai.”
„Engem megutálni? Már miért is utálna meg valaki engem a szeretetemért?”
„Majd holnap reggel beszélünk róla.”
„Amikor már nem leszek annyira részeg a szerelemtől?”
„És egyéb folyadékoktól.” Remus felém bólintott, és az ajtóra mutatott.
„Nem!”, kiáltotta Nicolai, mintha el akarnám árulni őt. Felemelte az egyik ujját, hogy maradjak ülve, és könnyedén a székem mögé botorkált. „Egy őszinte szerető nem szégyelli kinyilvánítani a szeretetét. Most énekelnem kell, különben az istenek nem hisznek a szeretetemben.
„Kérlek”, mondta komolyan Remus. „Ma éjjel ne.”
Nicolai rám nézett. „Felismered a problémát? Ha énekelek, megutálnak engem, ha nem énekelek, megutálom magamat.” Megvonta a vállát. „Nem nehéz a választás.”
Újra visszatért a borhoz, töltött magának egy pohárral, jó nagyot kortyolt belőle, és fellépett az improvizált színpadra. Remus húzni kezdte a karomat. Mentem volna vele, de nem tudtam mozdulni. Egyszerűen nem voltam képes rá.
Nicolai elképesztő halkan fogott hozzá: O cessate di piagarmi, o lasciatemi morir, o lasciatemi morir! Felém fordulva súgta: „Ó, válts meg ettől a kíntól, ó hagyj meghalni, hagyj meghalni! Érted, Mózes? A szerelem gyötör engem.”
Luc’ ingrate, dispietate. Dülöngélt, a karjai úgy mozogtak, mint ágak a szélben. Most már hangosabban énekelt, olyan hangerővel, hogy a többi szerzetes a falon keresztül is biztos meghallotta. Più del gelo e più dei marmi fredde e sorde ai miei martir, fredde e sorde ai miei martir. Nicolai úgy emelte fel a kezét a szeméhez, mintha ki akarná tépni őket.
„Rendben van, Nicolai”, mondta Remus. Most már határozottabban húzta meg az ingemet. „Elég ennyi. Nagyon világosan kinyilvánítottad.”
Nicolai megismételte: O cessate di piagarmi, o lasciatemi morir, o lasciatemi morir!
„Mózes”, mondta Remus. Most már rázta is a karomat. „Mennünk kell. Csak akkor hagyja abba, ha elmentünk.”
„Így kell ezt csinálni”, szólt hozzám Nicolai, mintha Remus ott se lenne. „Folyton megismétlik ugyanazt a dolgot, és csak ismétlik, ismétlik. Ennek nagy hatása van. És különben is, a szavak nem nagyon fontosak. A dal a lényeg!”
O cessate di piagarmi, o lasciatemi morir, o lasciatemi morir! Most még hangosabban énekelt, és a kezét a szívére tette, mintha az szét akarna repedni. Zengő basszusa a hasamban vibrált. Az épület egész szárnya hallhatta ezt a szerelmes éneket. Nem tudtam leplezni az arcomon elterülő széles mosolyt. Nevettem örömömben. Nicolai nem uralta olyan tökéletesen a hangokat, mint én, de ráérzett a zene hatalmára.
„Gyerünk, Mózes, te is.” Kinyújtotta a karját, hogy illő módon üdvözölhessen a színpadán.
„Mózes, kérlek”, mondta Remus.
Az egyik férfiról a másikra néztem. Remus arcán aggodalom, Nicolaién végtelen öröm. Nem volt nehéz választanom.
Még soha nem énekeltem olasz nyelven, de nagyon igyekeztem Nicolait utánozni, persze két oktávval feljebb. O cessate di piagarmi, o lasciatemi morir, o lasciatemi morir!
„Hangosabban!”, kiáltott, mint egy pogány pap. „A mennynek is hallania kell bennünket!”
O cessate di piagarmi, o lasciatemi morir, o lasciatemi morir!
„Együtt!” Behunyta a szemét és hadonászott a karjával.
O cessate di piagarmi, o lasciatemi morir, o lasciatemi morir!
Amikor egyedül ismételtem a szavakat, Nicolai improvizálni kezdett, aztán egy egyszerű basszus hangsort énekelt, miközben én improvizáltam. Ugyanazokat a szavakat ismételgettük folyton, és minden alkalommal egyre jobban eltávolodtunk az eredetitől, végül már csak a szavak voltak a régiek. A dal már nem a szerelemről szólt; most már a zenéről és a zene hatalmáról. Olyan hatalom ez, ami Zeusz villámához mérhető csak.
Nicolai egyedül énekelt.
Együtt énekeltünk.
Én énekeltem egyedül.
Nicolainak nevethetnékje támadt a trilláimtól. Minden szót tíz, húsz hangon át nyújtottam, és egy percig is eltartott, mire kiénekeltem a szavakat. Nicolai csodálatában a fejét ingatta. Noha Remus készen állt arra, hogy elhagyja a szobát, a tekintete az arcomra tapadt, és tátott szájjal figyelt. Ebben a pillanatban rájöttem, hogy Ulrichon kívül senki nem ismerte a hangom hatalmát. A templomban a megszelídített szakrális énekek megfékeztek. Most viszont ráéreztem az olasz zene hatalmára, ami erősebb volt Bach zenéjénél is. Jó nagy levegőt vettem az óriási tüdőmbe, és kieresztettem a hangom. Ahogy felfelé haladtam, egyre csak nőtt a hangom. Még Nicolai tükre is megremegett a vibrálástól. Még hangosabban énekeltem. Az apátság összes ablakát be akartam törni az éneklésem szépségével. Újra levegőt vettem, a hangom halkabb lett, majd újra felerősödött, majd olyan világos és tiszta magasságokba jutott, ahol még soha életemben nem jártam. Kitartottam, a hangom halk hullámokat képzett egy nagyobb hullámon belül, amíg el nem fogyott a hatalmas levegőm.
Befejeztem, levegő után kapkodtam. Jó pár másodpercig is eltartott, amíg elhalt az énekem visszhangja. A beálló csendben barátaim arcán megláttam, hogy egy pillanat alatt tökéletesen megváltozott az életem.
Nicolai már nem mosolygott. Kezét a szája elé emelte. Falfehér lett az arca, mintha szellemet látott volna. „Isten bocsásson meg nekünk”, mondta.
Remus a padlóra meredt.
„Mi van?”, kérdeztem. „Mi történt?” Persze már tudtam, mi van, tudtam, noha semmit sem értettem az egészből.
Nicolainak könnyek szöktek a szemébe. „Miért is voltam olyan bolond?”, kérdezte.
Remus rám nézett, és mintha ezt mondta volna a szeme: Mózes, abba kell hagynunk az alakoskodást. Aztán újra a padlót nézte.
Nicolai úgy meredt rám, mintha a testem feloszlana a ködben. Egy lépést tett felém, és a kezét nyújtotta.
Elhúzódtam előle. Úgy éreztem magam, mint egy csapdába került állat, mintha már érezném is a hurkot a torkomon.
Nicolai ugrott egyet. Hatalmas teste nekinyomott a falnak. Borszag áradt belőle.
„Nem!”, kiáltottam. Kétségbeesetten ráztam a fejemet.
„Sajnálom, Mózes”, mondta. „Bizonyosságot akarok.” – Felemelte az ingemet.
Próbáltam ellökni magamtól, de ő erősebb volt. Éreztem a kezét az alsónadrágomon, vonaglottam a kezei között, de mindent lerántott rólam, és én ott álltam anyaszült meztelenül. Néhány másodpercig egyikük se mozdult; azután elengedett Nicolai. Úgy fogta a remegő kezemet, mintha bocsánatot akarna kérni a támadásért. A lélegzete is elakadt. Vérben forgó és fáradt szemét összeszorította, pislogott, mintha engedelmességre akarná késztetni elhomályosult és részeg látását.
Remus Nicolai mögött állt. Kezét a magasabb férfi vállára tette. „Nicolai”, mondta, „te…”
Nicolai ellökte a kezét. Jó pár mély lélegzetet vett. Aztán mélyen a szemembe nézett. Noha tudtam, hogy a szemében megjelenő düh nem engem illet, mégis ijesztőnek találtam. „Ki tette ezt?”, kérdezte halkan.
„Nem, Nicolai!”, mondta Remus a tőle telhető legnagyobb nyugalommal.
„Mózes, meg kell mondanod nekem. Mégpedig most azonnal!”
Remus két kézzel elkapta Nicolai karját. Amióta ismerem őket, még sohasem láttam, hogy így nyúlt volna hozzá. „Kérlek, Nicolai”, mondta. Megrázta a karját. „Nicolai, kérlek!”
Nicolai hirtelen megfogta a vállamat. „Ulrich? Ő volt?”
„Nicolai, hagyd ezt”, kérte Remus. „Most ne. Majd holnap. Ne csinálj semmi meggondolatlanságot!”
Nicolai úgy rázott meg, mintha nem is lenne súlyom. „Mondd el nekem, Mózes!”, ordította.
Remus szemei könnyel teltek meg. „Kérlek, Mózes”, mondta. „Ne válaszolj neki.”
„Megesküdtem, hogy védelmezni fogom!”, ordította Remus fülébe Nicolai.
„Már késő…”, szólt hozzám Remus.
„Mondd meg nekem”, erősködött Nicolai. A szemében olyan gyűlölet villant, amit soha nem tudtam volna elképzelni erről a barátságos emberről.
Remus könyörgő arcáról Nicolaira néztem. Mindkettejük szeme mintha ezt mondta volna: Kérlek!
„Ulrich”, mondtam.
Nicolai hátralépett és bólintott. Remus szorosan megfogta a karját, és kérte, hagyja abba már. Nicolai megfordult, és egyetlen könnyed mozdulattal padlóra küldte a barátját. Nicolai kinyitotta az ajtót, majdnem elbukott a félfánál, aztán eltűnt.
Rohantunk utána, és noha jó sokat ivott, fürgén szaladt a sötétségben. A lépcső felső részénél megbotlott és elesett, de azonnal talpra is állt. A lépései visszhangzottak az apátság folyosóin, és amikor az első emeletre értünk, néhány szerzetes kíváncsian kijött az ajtaja elé.
„Semmi, semmi”, mondta Remus, és vissza akarta küldeni őket, de ezzel csak azt érte el, hogy követtek bennünket. A földszintről zajongás hallatszott. Amikor odaértünk, láttuk, ahogy Nicolai nekiveselkedik Ulrich ajtajának. Nagy robajjal visszapattant róla, három lépést tett hátrafelé – mély lélegzetet vett –, és amikor újra nekirontott, még ordított is közben. A vállával széttörte, majd kitépte a zsanérjából az ajtót. Nicolai nagy zajjal berontott az egyetlen gyertyával megvilágí-
tott helyiségbe.
Ulrichot nem érte váratlanul a dolog. Öt éve várt erre a pillanatra, és menekülni próbált. Az öregember éppen az ablakra mászott fel, hogy a sötét kerengőbe ugorjon. De Nicolai már ott is termett mellette, és ahelyett, hogy visszahúzta volna a kórusvezetőt a szobába – egyik kezével az ingébe, a másikkal gyér hajába kapaszkodott –, kidobta a nyitott ablakon.
Ulrich ordított röptében. Üres, jéghideg kiáltás volt az. A földre érve nagyot puff ant, és hallottam, ahogy eltörnek a bordái. Olyan hangot hallottam, mint amikor egy hegedű törik ketté. Lihegve vette a levegőt.
Nicolai, az óriás követte őt az ablakon át. Leugrott az ablakból, de rögtön fel is pattant. Belebotlott a sérült emberbe, és elkezdte rugdosni. Az öreg próbálta elvonszolni magát, de Nicolai első rúgása a karját törte. Előrebukott. Az arca a fűben. Minden rúgásnál nyögött egyet.
Minden ablakban megjelent egy szerzetes, és meredten nézett lefelé. Ulrich szájából ömlött a vér. Köpnie kellett, amikor levegőt akart venni.
Én Ulrich ablakából néztem a jelenetet. Nem fordítottam el a tekintetemet. A rúgások és a kiabálás nem okozott örömet, inkább szégyent keltett bennem, egy olyan érzést, ami észrevétlenül forrongott bennem Rapucci azon bizonyos közlése óta, hogy mik a tervei velem. Szégyent, noha még mindig nem tudtam pontosan, hogy mi is történt velem, de annyit azért igen, hogy valami borzalmas dolog, elég borzalmas ahhoz, hogy ez az ember meghaljon miatta.
Mellettem Remus már félig kimászott az ablakon, és könyörgött Nicolainak, hogy hagyja abba, de az óriás csak azért állt meg, hogy letörölje a könnyeit. Nicolai kezével eltakarta az arcát, és üvöltött. „Még csak egy gyerek volt!”, ordította. „Egy apró kisgyermek!” És újra rugdosta a csúszó-mászó, síró Ulrichot – fájdalmas rúgás minden egyes jövőbeli örömömért, amit ez az ember ellopott tőlem. Vér fröcskölt Ulrich szájából, amikor bocsánatért könyörgött, de Nicolai nem tu-
dott megbocsátani.
Négy katona rohant a kerengőn át. Ketten lámpással a kézben jöttek, a másik kettő kihúzott karddal. Amikor meglátták, hogy nem egy tolvajról van szó, hanem az egyik legbarátságosabb szerzetesről, Nicolairól, megmerevedtek, és nem tudták, mitévők legyenek.
Felszólították, hogy hagyja abba, és megsuhogtatták a kardjukat, de Nicolai nem hallgatott rájuk; nem volt képes abbahagyni. Az egyik katona előrelépett és felemelte a kardját, de mindjárt le is engedte. Aztán mindketten földre dobták a kardjukat, majd mind a négyen megpróbálták elkapni az óriás karját. Vele együtt verekedtek, mialatt a csurom vér Ulrich újra megpróbált elmenekülni. A szerzetesek is próbálták csillapítani Nicolait. „Az isten szerelmére, még megölöd!”, kiáltották. Időközben előkerült az apát is. Az egyik nyitott ablakban állt, és leszólt a katonáknak: „Fogjátok le! Ha kell, használjátok a kardotokat! Állítsátok meg!”
De Nicolai még nem végzett. Küzdött az őrökkel, miközben mint egy őrült, úgy kiabált. Amikor sikerült kiszabadítania az egyik karját, azt nem a saját védelmére használta, hanem elkapott egy lámpást, és a feje fölé tartotta. Szemei tűzként ragyogtak a fényben. Tudtam, hogy a dühe az én éveken át titokban tartott szégyenemnek szólt. És noha körülöttem mindenki – Remus, a szerzetesek, az apát – hangosan kiabált, én csendben maradtam. Nem kértem Nicolait, hogy hagyja abba.
Odavágta a lámpást a súlyosan sérült Ulrichhoz, aki már feladta a menekülést. A lámpás összetört a földön, és az olaj Ulrich arcába fröccsent. A szemei félelemmel telten meredtek rám. És mielőtt el tudta volna oltani a lángokat, az arca elvörösödött, aztán meggyulladt a tanárom. Ulrich felüvöltött.
Fordította: Gáti István
(A kötet a Typotex Kiadónál jelenik meg 2016-ban)
Discussion about this post