A földön ül, a lábai fölé görnyed, azt hinné az ember, hogy búslakodik, elfáradt vagy unatkozik, pedig a cipőjét köti. Az utcán égnek a lámpák, késő van már, jól köti ilyenkor a cipőjét, későn, mert jól táncolt, jól táncol, ha tudja, hogy utána, mikor már késő van, kikötheti a cipőjét. Körötte szétterül a tütüszoknyája, fehér tenger, rétegelt habok, dobálják a hullámok, hánykolódik, fehér a tenger, ha nem kapaszkodna, elmerülne, de kapaszkodik, fogja a cipőt, a cipő fából van, illetve az orra, az van fából, de a fa úszik a vízen, ha a cipő orra fából van, az úszik a vízen, kapaszkodhat, nem merül el, még ha habos is a tenger.
Lehúzza a lábfejéről a cipőt, a nagylábujjáról lefordítja a védőt, pállott a bőre, még fehér, mert a cipőben elfehéredett, mikor még rajta volt a cipő és abban táncolt. Most nyeri vissza a színét az ujja, olyan, mint egy szottyos virsli, ennék egy virslit, nagyon éhes, sosem lennék képes megenni egy lábujjat, de lehet, már evett lábujjat, gondolja.
Kicsúszik a kezéből a cipő, a lábujjvédő is, leesnek, a cipő koppan, fából van az orra, kicsúszott a kezéből, nem baj, újra megfogja, az ujjára tekeri a szalagot, mint a bokájára, amikor táncol, tánc után, ha levette a cipőjét, az ujjára tekeri a szalagot, hogy a cipőbe dugja és eltegye, beletömi a szalaggubancot, mint zsemlébe a virslit, hot dog, meleg kutya, meleg a radiátor, odakint fúj a szél, jól esne egy hot dog.
Átmasszírozza a lábfejét, kék erek futnak végig a bokájától az ujjáig, nem futnak, tulajdonképpen, egyhelyben vannak, csak mintha futnának, ahogy hosszú vonalakban meghúzódnak a bőr alatt, bennük zakatol a szívdobogás, áramlik a vér, fut, körbe az érrendszeren, a testen. A kislábujja oldala vérzik, odateszi az ujját, puha, meleg, feltörte a cipő, nem húztam a kislábujjamra lábujjvédőt, épp azért, mert a kisujjára is szokott húzni, de mikor múltkor húzott rá, és lábujjvédővel a kisujján táncolt, sebes lett a lába, a kislábujja, meg a nagy is, arra most is húzott lábujjvédőt, hiába lett múltkor sebes, lehet a kicsire is kellett volna, nem kellett volna azzal foglalkozni, hogy a múltkor sebes lett, lábujjvédőt kellett volna húznia most is, akkor nem lenne sebes.
A vér bekúszott a köröm alá a hüvelykujján, amivel masszírozta a sebet. Lenyalja, lehet nem kellett volna lenyalnom, végülis mégiscsak a lába, aminek a vérét nyalja, a vért, ami végigfut a testén, most, ha lenyeli, a vércsepp beáll a sorba, újra táncolni kezd, végig az érhálózaton, holnap reggel hétkor már táncolok, hidegek a reggelek, most, este is hideg van, fázik a csupasz lábfeje, zoknit kellene húznia, tüsszögni fog, ha nem húz zoknit. Fáj a zokni, illetve az, ahogy a lábára húzza, nem is a lába, ha őszintén megvallja, hanem a seb a kislábujján, csíp és éget, ropog, elönti a tűzmeleg az ujjait, pamutzokni, kályhazokni. Az anyag fehér, folt dagad rajta, nő, szétszalad a varrás mentén, lassan elnyeli a kislábujját, egyre lassabban nő, aztán szinte megáll, idő, de rég jártam iskolába, a bíborszínű tintafoltot nézi: vér. Meleg.