Anna királynő beteges, befolyásolható uralkodó. Hogy ne kelljen tragikus családi életére gondolnia, csupán az élvezeteknek él. Angliát tulajdonképpen szeretője Sarah és a köreihez tartozó politikusok irányítják. Homokszem akkor kerül a gépezetbe, amikor Abigail képében új udvaronc, új szerető érkezik a palotába. A szerelmi háromszög örökre megváltoztatja a királyi udvar életét.
A harmadik angol nyelvű filmjét jegyző görög rendező, Yorgos Lanthimos, filmkészítő generációjának egyértelműen meghatározó alakja. A rovatban első ízben A homár című filmjéről, egy évvel ezelőtt pedig az Egy szent szarvas meggyilkolása című munkájának kapcsán eddigi munkásságáról is írtunk. Akkor ezzel a záróhanggal: „reméljük pályája folytatásában szépíteni fog.” A folytatás pedig egy történelmi film formájában érkezett meg, amely a rendező első olyan munkája, melynek forgatókönyvén sem ő, sem korábbi állandó alkotótársa Efthymis Filippou nem dolgozott.
Közelebbről megvizsgálva az A kedvencet nevezhetnénk ál-történelmi vagy fél-történelmi filmnek is. Anna királynő valóban élt és uralkodott Angliában, valóban megszült és elveszített 17 gyermeket, valóban állandóan beteg volt és uralkodása alatt többek között valóban Sarah és Abigail irányították. A két szerelem és a két „szerető” közötti konfliktus azonban a történészek számára sem tisztázott – mai napig az angol királyi család legendáriumát erősíti. A film apropója tehát egy eposszá duzzasztott pletyka, melynek kifejtésével nem világos, hogy az alkotók a rokokó, mint korszellem bemutatásán túl, mit szerettek volna még elmesélni.
A rokokó a pazarlás, a sosem látott túlzások, a végletek metaforája az európai kultúrtörténetben. Lanthimos groteszk, szintén sokszor a végletekben beszélő filmnyelve összecseng tehát a korral, világos milliőválasztás meleg-perem-nő-filmjének, saját Suttogások és sikolyokjánakelkészítéséhez. Az ezt megelőző Szentszavras-film érzelemmentes világának az ellentétét kreálja meg a rendező: hatalmas gesztusok között vezeti szereplőit csillogó-tarka, cukor és bélsár-szagú díszleteiben. Filmjében ezúttal nem a szexuális aberráció, a társadalom hideg kegyetlensége vagy a közösségben való létezés érzelemmentessége a felkavaró. Ezúttal a testnedvekkel átitatott nyers erőszak van terítéken.
Mindehhez Lanthimos szokatlanul jelentős szerepet oszt a fényképezésre. Robbie Ryan operatőr természetes, napfénnyel, gyertyalánggal, kandallótűzzel világított képei – miközben színeikben ragaszkodnak a konzervatív történelmi-film-ábrázoláshoz – kompozíciós és mozgásvilágukban idegenítik el a filmet a nézőktől: a nagylátószögű objektívekkel fényképezett képek a zenei videoklipek groteszk világába repítik a befogadót, miközben grandiózus beállításokban fogják át a hatalmas túldíszített tereket – mindent megmutatnak.
A túlzó színészi játékot és fényképezést a szimbolizmus felfokozása teszi teljessé. A rendezőre az eddigiekben is jellemző szimbólumokat használó történetvezetés ebben a filmben csúcsra jár: a politikusok kacsákat, a királyné homárokat verseny-futtat a palotában; a kor tánckultúráját néhány eltúlzott mozdulat máris nevetségessé teszi; az uralkodó cukorbetegségben, köszvényben szenved, mégis állandóan fulladásig eszi magát édességgel. Az állatok versenyeztetésében a rangbéli egyenlőtlenségeket, a komikus táncjelenetben a korábbi korok művészetének meghaladhatatlanságát, az étkezési zavarban az önsorsrontást – minden szimbólumban az észbontó végletek romboló hatását kívánja ábrázolni a rendező.
Habár a szimbólumok, az apró részletek összekapcsolódnak a vásznon, az abszurd mozaikdarabok mégsem adnak ki drámai egészet. A királynő, és a vele függelemben együtt bukó és emelkedő nők tragédiája csak részben bontakozik ki az alkotásból. A minden téren ripacs megnyilvánulások között elvesznek az őszinte pillanatok. A homoszexualitással és annak korabeli megítélésével szinte semmit sem kezdenek az alkotók. Érzékeny, őrületmentes jelenetek hiányában csupán olyan klisés toposzokat puffogtatnak, mint hogy a férfiaknak kiszolgáltatott nők (kvázi-prostituáltak) élete egyenes út a leszbikussághoz (vagy legalábbis annak megéléséhez). A királynő nőkkel folytatott szexuális élete a legtöbb jelenetben ugyanolyan túlzó, kétségbeesett szokáshalmaznak tűnik, mint a többi szenvedélye – a sportlövész-hatalomfüggő Sarah esetében szintén.
Abigail a legösszetettebb karakter hármójuk közül. Amikor „elesettként” a palotába érkezik, azon kívül, hogy undorodik a durva férfiaktól, nem sokat tudunk meg róla. Később kiderül, hogy megerőszakolták, szexuális viszonyra kényszerítették. A lány a szemünk előtt válik áldozatból zsarnokká. A segítő szándék, az önfeledt szeretetre való képesség többször is megmutatkozik Abigail cselekedeteiben: a királynőnek gyógyfüvet gyűjt, fájdalmán testben és lélekben is szívből segít; egy ponton udvarlójával kacéran birkózik a parkban. Az előmenetelben ezek a történések segítik, hiszen előkelő feleség lesz és udvarhölgy. Az emberi érzelmek, kapcsolatok összetettségét jócskán leegyszerűsítő rendező perspektívájából nézve ezek a jelenetek, a film végéről visszatekintve akár a „sérült” lány manipulatív mesterkedésének is lehetnek az eszközei – ha ez így van, akkor Abigailnek sincsenek őszinte pillanatai a film során, kivéve a szokatlanul hosszú, túlmagyarázó záróképet, amelyben rádöbben, hogy a királynővel való viszonyából nincs kiút.
A szerelmi háromszögben, ami egy királynő körül alakul ki minden és mindenki gyanús. Tehát a végtelen mennyiségű túlzás miatt nem tudhatjuk mi valódi s mi nem – a filmes eszközök összességében kikönnyítik a hús-vér drámát. A túlgesztikuláló történetben elveszni látszik a líra, amely az olyan jelenetekben, mint amilyen Anna és Sarah falon keresztül folytatott veszekedése, ahol elhangzik a „Bárcsak úgy szeretnél, mint ő.”–„Nem fogok hazudni, mert ez a szerelem!” párbeszéd mégiscsak megcsillan.
Az A kedvenc tehát nem egy életrajzi film, nem történelmi dráma, nem gender-film. Se komoly, se komolytalan megfejtéseket nem ajánl a titkos szerelem, a hatalom, a függés és a szenvedély megélésének kérdésköreiben. Lanthimos végletekben mozgó eszközskáláján megszólaló mondanivalója csupán annyi, hogy a szerelmi háromszögek bizony bonyolultak. Formájában, részleteiben, alakításaiban izgalmas filmje ez az alkotóknak – folytatása a görög rendező életművének. A Szentszarvasból hiányolt katarzis azonban ezúttal is elmarad. Rendezőnk következő munkájában visszatér az íráshoz és a western műfajába tesz kirándulást. Kíváncsian várjuk az eredményt.
(A kedvenc; rendezte: Yorgos Lanthimos; írta: Deborah Davis és Tony McNamara; főszereplők: Olivia Colman , Rachel Weisz, Emma Stone, Paul Swaine, Jennifer White; fényképezte: Robbie Ryan; vágó: Yorgos Mavropsaridis ; látványtervező: Fiona Crombie; jelmeztervező: Sandy Powell; zeneszerző: Komeil S. Hosseini)
Szabó Márton István
