Skobrák Máté versei

Álom

Egy ideje rohamosan olvadó
jéghegyekkel álmodom,
és álmomban biztosan tudom,
hogy a megnézendő videók
már azok is maradnak.

Pörgetem, csak pörgetem,
de a pusztulás
elébe menni nem lehet,
ki kell várni, mint a kegyelmet.

Álmomban hibáim apró meteorok,
és megbocsájtás nincs,
csak túl rövid emlékezet.

A radioaktív hamu komótosan szitál.


Tektonika

Mindenkiben más repedések mentén
keletkezik szakadék.

Nyilvánvalóan létezik, de magában
minden földrész megnevezhetetlen.

Kitüremkedik a magma, lehűl és megszilárdul.
Így nő az óceán igazságaink között.

Mind a víz felé vesszük az irányt,
és a túlpart biztos tudatában
a legfontosabb mondatokat végleg elfelejtjük.

Fák közé

Minden ösvény befele vezet,
gondolod, miközben gyalogolsz,
és egyszerre egyszerűen
képtelen vagy elképzelni,
hogy vége van valaminek.

Nem hiszed el,
hogy ki lehet innen keveredni,
a fák közül csak fák közé mehetsz,
és lassan nem látod értelmét
kifejezéseket keresni.

Mintha minden gondolat
egy tagolatlan hallgatás része volna,
mintha valaki csak álmodná az erdőt,
benne ahogy bolyongsz egyre beljebb.

Evakuáció

Valami kétség kívül kikívánkozik,
de jó ideje nem találom a nyelvet,
amit érdemes volna beszélni.

Mily süket a sötét –
őrjítőbb a csönd,
mint a meccs előtti gyászszünet
az összes kihalt fajokért.

De remélhetőleg
egy kellően masszív hallgatás
mögül majd kiviláglik a lényeg,

mert a legközelebbi állomás is
mondhatatlan messze van,
és amúgy sincs az az űr,
ami ezt a szégyent leszigetelné.