Sopotnik Zoltán: Az elsóhajtott mese

Történt egyszer, hogy Szomorú bácsi, a gátőr, aki a nevéből eredően a világ, de legalábbis a Fahéjas Kert legszomorúbb embere volt, ellopta a mesét. Nem, nem lopta el, nem akarta, úgy mondanám inkább, hogy elsóhajtotta szegény. Annyira, de annyira szomorú volt aznap, hogy amikor felkelt reggel, tüskék lepték el szép mogyorófa ágyát, a tányérok meg szétrobbantak a konyhában. Szomorú bácsi így takaríthatta egész nap borostás lakását még mélyebben sóhajtozva.
Most mi lesz?, kérdezte magában. Most mi van?, mekegte sírva.
A Különös folyó visszafelé csordogált, a stégek, amin az emberek halásztak, hát azok meg át akartak menni a másik oldalra, egészen megzavarodtak ettől a visszafelé folyástól meg a csúnyán néző hullámoktól. Volt olyan stég, ami átugrott. Akkorát lendült, hogy egészen a Holdig jutott fel, megkarcolva az orra alatt.
Elsőfokú készültségi fokozat!, üvöltötte a rádió két perccel később.
Valószínűleg eltűnt a mese, semmi gond, mindent megoldunk, jelentette ki a Báró, vagyis morogta lassan a mikrofonba.
Szomorú bácsi, ahogy meglátta az ugrándozó stégeket, mindjárt tudta, mit kell tennie, és ahogy csak bírt, rohant a Báróhoz és Nagyapához.
Elsóhajtottam a mesét, kiabálta. Veszélyben a haza ‑ miattam, ordította, hogy még a híressé vált lógó bajusza is felfelé kunkorodott.
Nyugodjon meg, kedves Károly, mondta Nagyapa, kitalálunk valamit, biztosan kitalálunk. Először is iszunk mindnyájan Lujza nyugtató kávéjából, jó?
Az a kérdés, mondta a Báró különös fénnyel a szemében, hogy mitől volt ma lényegesebben szomorúbb, elkeseredettebb, mint máskor? Ez a kulcs. Na?
Hát én mindig szomorú vagyok, válaszolta a gátőr.
Gondolkozzon, möszijő!, rivallt rá barátságtalanul a Báró, de rögtön meg is bánta, és ettől gyorsan elpirult egy kicsit, amin Nagyapa nagyot mosolygott magában.
Szomorú Károly gondolkodott. Egészen mélyen. Szempilla rezgetően. Nemesi elhatározással. Kitartóan, akár egy iskola. Nagyapa és a Báró is megfeszülve nézték, még a tengerek is nyüszítettek, hogy gyerünk Károly, gondolkodjon kicsit. És a Hecc macskák is reménykedtek, de csak módjával. Három percre még a Csoda is megállt.
Ö…este…ö …szomorkodtam kicsit, sírtam egyet-kettőt, bekapcsoltam a tévét, próbálkozott a gátőr. Igen! Megvan, ott láttam valamit! A híradóban, ott a szélén…mi is volt, mi is volt.
Talán valami katasztrófa?, kérdezte a Báró.
Á nem, az mindig van, válaszolta Károly.
Akkor kiszáradt valami tó, talán attól, mondta Nagyapa.
Nem, jött a szürke válasz.
Bezártak egy tejgyárat, próbálkoztak a Hecc macskák is, és telepofával vigyorogtak.
Á, dehogy, intette le őket is Szomorú bácsi. Majd hirtelen felragyogott az arca, az izmai nem is tudták mi ez, aztán, vörös lett az orra, zöldeskék, és feketén forogni kezdtek a szemei.
Hopp! Igen, igen. A zenekar! Hamisan játszott! Félgőzzel! Bizonytalan vonóvezetéssel! Olyan üresen! Ezt mutatták a híradóban. Nem tudom, de annyira… de megszomorodom ettől. Annyira elveszettnek érzem magam, hogy… Tudják, régen karmester voltam, csak a jobb fülem beteg lett, azóta vagyok gátőr, mint az apám hajdanán.
És már roskadt is össze szegény, már horgasztotta is le nehéz fejét.
Na, na!, kiáltott a Báró.
Nem szabad!, rikkantotta Nagyapa.
És már üzentek is a Dudor utcai Klapancia zenekarnak, hogy siessenek gyorsan, meg kell menteni a mesét, az egész világot. Jöttek is mind a száztizenketten. Lepakolták különleges zeneszerszámaikat: a vihogó üstdobokat, a francia bajszú gordonkát, a gyémánt fúvókás fuvolákat, a hegedűket, akik még a hatalmas medveorrú farkasokat is megszelídítették hajdanán, és a többi hangszercsodát.
Egy-ké-há, és raj-ta, búgott Patak Benő megbízott karmester, és hangjegyhajlító művész, és rákezdett a zenekar.
Olyan szimfóniát még nem halott a Fahéjas Kert népe, de még a tengerek, óceánok, a csillagok se. Olyan szimfónia szinte nem is létezik. Finoman szólt, de annyira, hogy látni lehetett valami szivárványt, ami egyenesen a gátőr szívébe kúszott és körbefonta. Megsimogatta. Szomorú bácsi nem létezett többé. Megszületett ellenben Boldog Károly. Meglett a mese. A rend visszaállt.
(Sopotnik Zoltán egy másik meséje az Új Forrás decemberi számában olvasható.)