VÉNUSZ
Belezuhantunk a Vénuszba,
a fortyogó hőbe.
Az űrhajó mint egy apró
fekete pont
a Nap fényétől izzó
lehunyt szem retináján;
mint egy végleg elkallódott
petesejt a testből kizúduló vérben.
Nem lett volna élettered.
Nem lett volna oxigén.
Az asztronauták fuldokolva
vágják el az összes kötelet.
Talán gonosz lettél volna:
talán kísértet vagy egy londoni házban,
valaki, aki mindig átrendezi
a betűmágneseket a fürdőkád felett.
Ha nem ölthetsz testet,
mért követsz?
Nézel le ránk,
mint egy ősöreg pulzár,
én benyelem a fényed,
mint egy békát,
átszakítják a hasam,
szétszakítják a bolygót
a súlyos kövek.
ÚT A MARSRA
agyagcserép az arcom
agyagkorsó, mit a falhoz csapnak
fehéredik rajtam a máz
álmomban kiszáradt város
egyetlen kútjába merítkezem
úgy érzem széthasadt
holdkráter a fejem
egy szakadt szatyorba dobálok mindent
visszalopom, mit elloptak tőlem
Bowie szemgödrébe temetem
a kert végébe elásott összes gyerekem
lélekkolomp az űrkutyán
kisminkelem magam
elrejtem az arcom
ne pécézzen ki magának a halál
nem tudok kijutni ebből az álomból
mállik szét, mint a porszemek
lecsapott lepkeszárnyak
verdesnek kaleidoszkóp csapdában
lélegezz
kérlek, lélegezz
