Fotó: Dira Zoltán
A kocsma épülete úgy bújik meg a két nagy gesztenyefa árnyéka közt, mint egy slampos, fáradt kisgyerek a vonatot váró szülei között. November van. A vasárnap, mint minden novemberi vasárnap merev és hideg, mint a közeli peron. Valahol nem messze elhasznált, rekedt kakaskukorékolás röppen fel, a hang erőtlen, hamar elfújja az őszi szél. Az épület melletti fészerbe macska gyalogol be épp, mozdulataiban közöny, a minden mindegy macskás nyeglesége, mielőtt takarásba lép, megáll, hátranéz, mint aki sejti, hogy megfigyelik. A kocsma előtt, a biciklitárolóban két kerékpár áll. Az egyiket, egy olcsó mountain bike-ot kikötötték, a mellette lévő matt fekete 28-ast nem. Megbillenve áll az öreg szerkezet, mint minden tárgy, ami már nehezen bírja a benne felgyülemlett időt. Az első sárhányó feletti öreg lámpa lekonyult, a sárhányóra néz, mint aki már minden lényegeset látott, a többi nem érdekli. A biciklitároló mellett villámhárító fut a talajba, keverék kutyát kötöttek ki az egyik rögzítő vashoz, az állat a földön fekszik, pofáját mancsain pihenteti, fél szemmel nézi a vasárnapi világot, mint aki jóval többet tud annál, aminek kinéz. A közeli templomban harangoznak. Valahonnan friss húsleves illatát hozza a szél, lehulló falevél táncol a levegőben.
A kocsmában zenegép szól és a tévé. A tévében híreket mondanak, a zenegépből ugyanolyan hangerővel mulatós zene szól, a két zaj összekuszálódik, ragadósan tölti be az ivó minden szegletét. A híradó képsorai földrengést, gyilkosságot, menekülthullámot mutatnak, a zenegép éppen ott tart a közlésben, hogy „az a szép, akinek a szeme kék, akinek a…” Évek óta nem dohányoztak a helyiségben, de a falakból és bútorokból vastagon árad a negyven év alatt felgyűlt nikotinszag, hiába a Prontó, hasztalan a Domestos. Makacsul árad a kocsmaszag, mint falusi öregasszonyokból a szelídséggel pácolt irigység.
Minden vasárnapi misén van az a néhány férfi, aki nem várja meg, hogy az öreg pap még elmondja a következő hétre vonatkozó egyházi eseményeket, temetések, misék, egyebek. Csendesen slisszannak ki a szent helyről, hogy néhány meghúzott lépés után betérjenek a kocsmába. Így tesz a nyugdíjas vasutas is, tonikot kér, már húsz éve nem iszik alkoholt, ez az egész kocsmába szökésdi egy régóta elfojtott alkoholizmus maradéka. A csapos nem kérdez semmit, mosogatószer illatú kezét a kötényébe törli, a hűtőhöz lép – közben fél szemmel a tévére sandít, ahol épp időjárás-jelentés van – kivesz egy kisüveges üdítőitalt. Kinyitja, a pultra teszi, a kupakot a kukába dobja, oda se néz, negyven év tapasztalata van a kupakok kukába dobására. Halk, tompa csörrenés fűszerezi a kocsmazajt. A szájában ficergő fogpiszkáló egyik szájsarkából, átvándorol a másikba.
Az egyik sarokasztalnál köpcös, alkoholista férfi ül, ez az ő törzshelye. Megvetéssel követi a pulthoz közeledő vasutas lépteit. Húsz éve jár ide az alkoholista, öreg bútordarab, ahogy büszkén mesélni szokta az idegen kiránduló gyerekeknek. Az első két kisfröccsig élénk, tenyérrel törli le az asztallapról a kilöttyent italt, aztán gyorsan hanyatlásnak indul, hamar kásásodik a tekintet. Onnantól már nem a tévét nézi, sem az embereket, akik telerakták a zenegépet mulatóssal. Onnantól csak az ablakon néz kifelé, fröccstócsában könyökölve, mintha várna valamit, vagy valakit. Mintha az ablakon túlról várná a megváltást. Az ablakból a szántóföldre látni, a faluhatárra. Traktor mászik a földön, álmos lassúsággal. Az alkoholista valamikor traktoros volt a téesznél. Tekintete szorossá válik, ahogy a távolodó gépet nézi, a traktor alacsony porfelhőt húz maga után. Beleiszik a savanyú kisfröccsbe, kézfejjel törli le száját. Feje fölé a falra egy laminált lap került, szöggel verték a falba, rajta szöveg: Wi-Fi nincs, beszélgessetek!!! Tőle kétlépésnyire a sarokban cserépkályha áll, mellette fásláda, falnak támasztott kutacs. A vaseszköz nyele apró mélyedést koptatott ki a falból az évtizedek alatt, gyerekujjnyi hiányt a vakolatban. Világít ez a seb, mert akárhányszor festettek, hordtak fel újabb és újabb színes rétegeket a falra, csak átszaladtak rajta a hengerrel, nem jutott belülre festék. Nem igazán törődtek vele, a lényegével, a belvilága fehéres sárgás maradt. Olykor, bizonyos napszakokban egészen felfénylik, mint egy gyerekkorban szerzett lelki sérülés, amit kihord, felnevel magában az ember. Kutyaugatás hallatszik odakintről, lánccsörgés.
Apuka érkezik a kislányával. A sarokban ülő alkoholista irigykedéssel vegyes undorral nézi a frissen érkezőket, mint mindenkit, akinek nála valamivel jobban megy a sora. A kislány leül a pulthoz legközelebbi asztalhoz, a művirágot kezdi vizsgálni. Apja is leül, üdítőt rak a gyerek elé, ő maga egy pohár sört iszik, aprót biccentve köszön a böffentve távozó vasutasnak. A kislány nem érti, miért kell művirágokat tenni a vázákba. Ne piszkáld, beteg leszel, szól rá az apja. Valamiért arra gondol a gyerek, milyen rossz lenne, ha a nagymama baromfiudvarában élő, mozgó állatok helyett csak rideg, merev műanyag csirkeszobrok lennének. A kocsmáros telefonja csöngeni kezd. A zenegép ebben a pillanatban áll le, véget ért a mulatós sláger. A csapos lehalkítja a tévét, majd hátramegy a sörös hűtőkhöz, mert csak ott van normális térerő. A kislány a némán tátogó bemondónőt figyeli, próbálja elképzelni, hogy a csinos nő épp egy mesét ad elő és nem a menekültválságról beszél. És a körkapcsolás során mutatott újabb bemondók is csak azért vannak, hogy más szője tovább a mese szövetét, három-négy mesélő, ne csak egy. A csapos leteszi a telefont, valamit nyomkod még a készüléken. A tévében adáshiba miatt megakad a mese a képernyőn, hirtelen süket csend lesz a kocsmában. Egy pillanatra megijed a kislány, megmerevedik. Nem mer körülnézni, azt gondolja megállt az idő, a hírmondásban megakadt bemondónőt nézi, a szépre sminkelt, most merev arcot. Mint akit kihúztak a konnektorból. Megrémül attól, hogy talán végérvényesen megállt a világ. Az alkoholista hátradől székén, nagyot reccsen mögötte a lambéria. Ez zökkenti vissza a kislányt. Megnyugszik. Tucatnyi ember érkezik a templomból, hangosan beszélnek, kopognak a fényesre bokszolt ünneplő cipők a járólapon. A csapos visszatér a pultba. Ismeretlenek is érkeznek, talán turisták. Nagy hátizsákjaikkal forognak a kocsma közepén, mintha keresnének valamit. A tizenöt éve kiragasztott meztelen nős naptárra és a megsárgult italreklámos poszterekre a falakon úgy néznek, mint egy expedíció tagjai, akik fontos részletre jutottak a kutatás során. Félő, hogy hamarosan fényképezni kezdenek a fal előtt, ezért a csapos erélyesen kiszól a pultból, hogy miben segíthetek. Apuka éppen végez a sörével, mikor a kislány a falra mutat, ahol őztrófeák és egy kikészített vaddisznóbőr látható. Nem érti a gyerek, hogy miért kell halott állatokat kitenni így közszemlére. Ahogy a keresztet sem érti, hogy miért kell egy megkínzott embert kitenni a falakra faluszerte. Akkor inkább már az olyan halott tárgyak, mint a művirágok, gondolja. A turisták telefonjaikat nyomkodják, a Wi-Fis papírt fotózzák, igyekeznek minél előbb megosztani a közösségi oldalon. A csapos ezt látva úgy dönt, odaáll, mosolyog. Nem sokkal később kiürül a kocsma, csak az alkoholista marad és a kocsmáros. Csak a csend. A tévé némasága úgy marad, fel sem tűnik. A pultban álló férfi pakolászni kezd, poharakat rakosgat háttal a vendégnek, a pult felé fordulva.
Az italpolc mögötti tükörben megduplázódik a tévében villogó színes parfümreklám és a helyiséget negyven éve átható alkohol áporodott, keserű szaga. Megduplázódik a csend, a magány, a novemberi vasárnap. Kettő van a falra kitett meztelen nőből, ahogy kétszeres a halott őz koponyája fölé kiakasztott feszület fájdalma is.
Discussion about this post