Ha idegen lennék, aki megfigyel engem és életem folyását, azt kellene mondanom, hogy mindennek hiábavalóság lesz a vége, a szakadatlan kétkedésben kárba vész, alkotói szempontból csak önkínzás. De mint érintett reménykedem.
(Franz Kafka: Naplók)
Szerettem a kis k betűt és szerettem az olyan szavakat, amelyekben előfordul. De a nagy K betűtől félek. A zs betűtől is, mert az a zsidót jelenti.
(Borbély Szilárd: Nincstelenek)
.
Borbély Szilárd Kafka fia című posztumusz megjelent regénye különös, zavarba ejtő mű. Nem is elsősorban a könyv kiadástörténeti érdekessége miatt, nevezetesen, hogy az asztalfiókban, pontosabban a számítógép merevlemezén maradt regény előbb jelent meg németül, mint magyarul. Ez önmagában nem egyedülálló a magyar irodalom történetében, viszont ennek köszönhetően hamarabb publikáltak a töredékben maradt műről magyarul tanulmányt (Kulcsár-Szabó Zoltán, Kafka fia: Borbély Szilárd a világirodalomban, Irodalomtörténet, 2019/3, 274–295.), mint ahogy a magyar(ul olvasó) közönség kézbe vehette volna. A könyv függelékben közli azt az esszéregény-tervezetet, melyet Borbély 2010-ben a Nemzeti Kulturális Alap alkotói támogatás-pályázatára benyújtott. Borbély a regénytervre meg is kapta az NKA támogatását, ezzel feltehetően el is számolt, a regény azonban nem jelent meg az író életében, és éppen e vázlat alapján lehet valamilyen elképzelésünk a tervezett műegészről.
A regény keletkezéstörténete tehát legalább a 2010-es évek elejéig nyúlik vissza, de – miként az Forgách András utószavából és Kulcsár-Szabó Zoltán tanulmányából is világossá válik – mélyen benne gyökerezik az életműben, legalább a Berlin–Hamletig vezethető vissza. Ennél személyesebb és akár a szépírói pályára vonatkozó konklúziók levonására lehetőséget adó motívum is kiolvasható azonban magából a regényből. A Kafka fia ugyanis főként prágai helyszíneken Hermann Kafkát és fiát, Franzot állítja az olvasók elé, de a Kafka a fürdőszobában című fejezet ebből a szempontból kivételt képez, és talán nem nagy tévedés azt feltételezni, hogy a történet – amelyben a történet elbeszélője mint gimnazista fiú szinte véletlenül rátalál Kafka valamelyik könyvére, és olvasni kezdi – magának Borbély Szilárdnak az első Kafka-élményét, Kafka-olvasóvá, majd (-)íróvá válását beszéli el.
Ha most nem számítjuk a regény lehetséges világ- és magyar irodalmi összefüggéseit, akkor a Kafka fiának legalább két közvetlen kontextusával kell számolnunk, melyek közül az egyik a Borbély-életmű, mely a fent említett Berlin–Hamleten kívül elsősorban a Nincsteleneket vonja be a befejezetlen mű megértésének folyamatába. A regény első fejezeteiben ugyanis a 2013-ban kiadott regény többször is megidéződik, mindjárt az elején Az Olvasóhoz címzett szerzői bevezetőben. Az ikertestvér-problematika felvezetésekor mintha egy pillanatkép elevenedne meg a korábban megjelent műből: „Mindenki elveszíti az ikertestvérét, akire már csak az anya emlékszik. Az apák erről nem tudnak semmit. Az apák ilyenkor távol vannak, málló falú munkahelyeken hánynak másnaposan, zúgó füllel, szédülő fejjel.” (5–6.) Az ugyanebben a fejezetben olvasható libatömés-történet is leginkább azt a falusi miliőt idézi, melyben Borbély korábbi regénye játszódik. A Messiás említése bármennyire is beleillik a zsidó identitás kérdéseit is feszegető asszimilálódó prágai zsidó polgári család mindennapjaiba, mégis a Nincstelenek alcímét, és az abban jelölt groteszk Messiás-alakot juttathatja eszünkbe. De egy-egy utalás révén akár a Halotti pompa is felrémlik: „Miután otthontalansága egy váratlan, ám annál törvényszerűbb tragédia nyomán véglegessé vált” – olvashatjuk például a Borbély-recepcióban fordulatot hozó verses kötetben feldolgozott életrajzi előzményre történő utalást (16), de Az Olvasóhoz című nyitó fejezetben olvasható imádságot imitáló részlet („Az anyáért és az apáért. Az apáért és az anyáért; Julie-ért és Hermannért” – 7) is a Halotti pompa ajánlását idézi meg.
Éppen ezen a ponton válik a Kafka-szál érdekessé, a szülőkhöz, és mindenekelőtt az apához való viszony újrarajzolása szempontjából. Ahogy azt az utószóban Forgách is megállapítja, az „apakép elmozdulása” (199) történik meg a regényben. Forgách ezt a köztudatban élő és elsősorban a Franz Kafka műveiből és – a Borbély-regény szempontjából is fontos intertextusként tételezhető – a Levél Apámhoz alapján megalkotott apaképre vonatkoztatja, de ez – bár ezt nehéz lenne a szövegből vett példákkal igazolni – alighanem a Borbély-életműben megképződő apaképre is kihat. Mindenekelőtt persze a Nincstelenekben ábrázolt, számos vonásában rendkívül negatív apafigura ellentéteként láthatjuk Hermann Kafkát, aki ugyan nem válik egydimenziósan pozitív regényalakká, de a fiával vitatkozó, a boltban a vevőket vásárlásra rábeszélő, megöregedő és a séta közben hosszan szellentő apa tragédiájában mégis szerethető alakként lép ki a regényből: „Nem örültem a Te szenvedélyednek, az írásnak, hogy szavakkal játsszál, amelyek ahhoz a lényhez tartoznak, aki elvette tőlem két testvéred és végül téged is. Hát nem adatott meg nekem az az adomány, hogy a fiaim álljanak a koporsómnál, és ne én álljak a fiaim sírjánál. Mindig féltem, hogy átok ül rajtad. Te mindig azzal kínoztad magad, hogy meg vagy átkozva. Ma már tudom, hogy az átok rajtam ül. Meg anyádon. És ettől nincs keserűbb kijózanodás. Ámen.” (175–176.) S bár ez az apa–fiú-viszony nem kopírozható rá a Nincstelenekben ábrázolt szülő–gyerek viszonyra (és nyilvánvalóan az életrajzi elbeszélő ismerhető élettörténetére sem), a generációk soráról elbeszélt történetek, kiegészülve a mészáros nagyapa alakjával, általánosan levonható konklúziók felé mutatnak, még ha az egésznek van is egy nagyon karakteres kelet-európai és a zsidó identitás problémáit boncolgató aspektusa is.
„Ez a regény Kelet-Európában játszódik” – ezzel a mondattal indul a regény, melynek bevezetője látszólag részletes ismertetést ad reménybeli olvasójának a mű terére, elbeszélésmódjára és témájára vonatkozólag. Látszólag, mivel maga a történetmondás számtalan módon igyekszik elbizonytalanítani olvasóját, mégis a felütésben jelzett kelet-európaiság az a topográfiai-kulturális közeg, amelyben a prágai jómódú zsidó polgárság és a nyírségi mélyszegénységben élő parasztság egyaránt „benne van”, azaz van egy talán még meg nem írt közös történet, aminek mindkét réteg a szereplője.
Az elbizonytalanító narratív technikák közé tartozik a névvel való elbeszélői játék, a Kafka név azonossága, mely már a cím értelmezését is kérdésessé teszi: kit is jelöl a „Kafka fia” megnevezés? Franzot, Hermann fiát? Vagy Franz pletykákból feltételezetett, és minden bizonnyal sohasem létezett fiát? Ez utóbbi egy-két említés szintjén fordul elő a műben, a regénytervezetből azonban sejthető, hogy a meg nem írt rész a nagyapa, Hermann kereséséről szólt volna, amelyben megpróbálja felkutatni már halott fia gyermekét, saját unokáját. Néhány utalás azonban a töredékben maradt regényben is felfedezhető (Például: „Ezért tudja, hogy az ő fia számára is az apa, vagyis épp ő maga jelenti a halált. Ezért az apa nem is fiára vágyik, hanem a fiának a fiára, az unokára.” – 107.) Hasonló ehhez az ikertestvér-történet, mely a regény elején olvasható, de az általa elbeszélt hasonmásprobléma, mely az elvesztett ikertestvér történetében kap kifejezést, más formában is tetten érhető. Nemcsak az önmagára szerzőként utaló elbeszélőnek van alkalmanként egy-egy testrészét elveszítő ikerpárja, de Franz is időnként zsinagógai nevén, Anselmként jelenik meg, a könyvtárból hazavitt könyv szerzője is Anselm Kafka. Máshol pedig Anselm K.-ként szerepel, az Utazás Leitmeritzbe pedig a következő mondattal kezdődik: „Ezen a reggelen K. korábban ébredt, mint általában szokott.” (59.) Ezek elég egyértelmű utalások a szépíró Kafka névadási szokására, arra, ahogy művei fiktív szereplőjének névadásával utal azok önmagára vonatkoztatott hasonmáskarakterére.
Ugyanakkor alighanem igaza van Schein Gábornak, amikor megállapítja: „Borbély Szilárd életművébe Kafka elsősorban nem regényeivel és elbeszéléseivel, hanem levelezésével és élettörténetével épült be.” (Schein Gábor: Rettenetes súly, Élet és Irodalom, 2021. augusztus 13.) Hiszen a Kafka fia hosszasan idéz Kafka leveleiből, és a naplókkal való egybevetés is nyilván kimutatna egyezéseket, de néhány helyen mégis mintha apró utalások lennének a szépprózai életmű egy-egy ismert darabjára is. Az előbb idézet fejezetnyitó mondat a felébredésről nekem elsőként Gregor Samsa nyomasztó álomból való felébredését juttatja eszembe, de ugyancsak az Utazás Leitmeritzbe című fejezetben olvashatjuk: „De figyelmét ekkor magára vonta valami egészen más. Észrevette, hogy két másik alak is követi, furcsa ügynököknek tűntek.” (62.) Ezt olvasva elsőként A per történetére, a megvádolt Josef K. szorongására gondolhatunk, de talán nem lenne teljesen terméketlen az Egy borús nap és átírása, A szellentés című fejezetek portásfiguráját A törvény kapujában őrének alakjával együtt olvasni.
Persze, ez nem biztos. Mint ahogy semmi sem biztos ebben a regényben: „Ez elbizonytalanít, ezért néha magam sem tudom, nem én vagyok-e az ikertestvérem, mivel velem is ugyanilyen dolgok esnek meg nap mint nap.” (21.) Így talán még az sem, hogy töredékben maradt műről van szó, hiszen az apa utolsó levele halott fiához tökéletes lezárásnak tekinthető a töredezett, rövid fejezetekre tagolt, hagyományos prózapoétikai értelemben történetmondásnak alig nevezhető elbeszélés végén. Ez az elbizonytalanítás a Kafka és az utcák címűfejezet saját kijelentéseit az önkorrekciók során át dekonstruáló metanarratív önreflexiójában mint a Borbély más műveiből ismert láncolatos mese gördíti tovább a jelentésadást egyik (ön)értelmezési lehetőségtől a másikig: „Valójában nem is regény ez, és nem is játszódik sehol. Nem beszél el eseményeket úgy, ahogy a regények szoktak történetet elbeszélni, csak ahhoz szeretne hasonlítani. Utazásokról szól igazából. Kafka utazásáról, aki nem azonos Kafkával. Vagyis az egyhelyben maradásról, amely nélkül értelmét vesztené az utazás. Valójában persze egyáltalán nem Franz Kafkáról szól, Kafka fiáról, sokkal inkább az apáról.” (15–16.) Ez a jelölőláncolat – itt ez most Schein Gábor írásából kölcsönzött kifejezés – azonban nem a halál angyalának pallosáig, hanem magáig a szerzőig vezet: „Egy pletykáról mesél, amely Kafka talán sosem létezett fiáról szól. […] De ahogy lenni szokott a regények esetében, óhatatlanul a szerző is megjelenik benne. Tehát valójában a szerző gyermekkoráról fog szólni. És arról, hogy miért kelt egyszer útra – fellengzősen szólva – a szavak szárnyán (már ha a szavaknak van szárnyuk), noha semmi sem ösztönözte őt erre.” (16.)
Van azonban egy olyan narrációs eljárás a regényben – s ez szintén nem újdonság a Borbély-életműben –, mely ezzel az elbeszélői bizonytalansággal kerül termékeny feszültségbe. A Kafkákról szóló elbeszélésrészletekbe beékelődő allegorikus történetekre gondolok. Ezek egy része általában az emberi létezés allegóriái, ilyen szerintem a nyitó fejezet libatömésről szóló részlete vagy A Hó házaspár meséje, de a legtöbb talán az apa–fiú viszonyra vonatkoztatható, mint például az Oidipusz-mítosz apagyilkosságának újraírása, a vakság, az igazi apa fel-nem-ismerése, vagy az őrült Nabukodonozorról szóló történet – Forgách András szavaival: „a depresszió döbbenetes erejű parabolája, a fizikai létezés apoteózisa” (203), amelyben a bomlott elméjű uralkodó egyedül saját zabigyerekét tűri meg maga mellett –, de ide számíthatjuk azt a rusztikus képet is, mely azt beszéli el, hogy a bakmacskák hogyan ölik meg saját újszülött kölykeiket. (Mellékesen jegyzem meg: ez a kép némileg idegen a prágai polgári közegtől, hacsak nem Hermann egyik gyerekkori emlékeként olvassuk, viszont ismerős lehet a Nincstelenekből, csak ott az emberek ölik meg a kismacskákat. A Kafka fiában olvasható betét mintha ennek transzformációja lenne.)
Van egy további finoman kijátszott metaforizáció is a regényben, és ez összekapcsolódik a név problematikájával is. A Kafka és az utcák című fejezetből megtudjuk,hogy a Kafka név (csehül kavka) csókát jelent. Azon túl, hogy a név hangutánzó voltából fakadóan Franz apja iránti iszonyatának kifejeződése („Kav-kav, Kafka mindig erre gondolt, amikor apja nevét iszonyattal felidézte magában. – 13), a regényben előfordul, hogy Kafka (Hermann és Franz) mintegy madárként jelenik meg. A Kafka és a színek című fejezet végén Hermann éppen a néven keresztül megképződő zsidó identitásról vitázva zárja le a beszélgetést madárszerű mozdulatokkal: „»Én Kafka vagyok«, és néhányszor felcsapott, majd súlyosan visszaejtett karjaival jelezte, hogy a maga részéről lezárta a vitát.” (129.) Később Franzról olvashatjuk: „itt áll előtte Franz, furcsa, madárszerű testtartásban, hórihorgas alakja végén fejét lelógatva, előrehajolva lógatja fejét a portás felé.” (160.) Ezeket a jellemzéseket olvasva viszont eszünkbe juthat egy Borbély Szilárd számára másik, hasonlóan fontos életmű egy részlete, Pilinszkyé, aki szerint Kafka egy „angyal szemével látja a világot, egy olyan »tiszta« angyal szemével, aki hátat fordít az Atyának” (Néhány sorban), és éppen tőle, Pilinszkytől tudjuk, hogy „az angyalok a menny állatai”.
És ha már állatok, minden bizonnyal madarak ők is. Miként Kafka madár és angyal. És most már Borbély Szilárd is az. És ha a szavaknak mégis van szárnyuk, akkor ők is madarak, és talán angyalok is. Erről szól ez a regény.
(Jelenkor, Budapest, 2021)