Az értelmezés útvesztői a Bodor Ádámmal készült, az elmúlt tizennyolc évben közölt interjúk anyagából szerkesztett válogatáskötet, amely a Kossuth-díj elnyerésének apropójából megjelent, 2003-as cikkel kezdődik, és a mostani járványidőszaki munkát érintő utolsó kérdéssel ér véget. A beszélgetésekben, ahogyan arra már Bodor Ádám előszava is felhívja a figyelmet, szembetűnő ismétlődések fedezhetők fel. Többször szó esik például a korábbi, 2007-es, A börtön szaga című interjúkötetről, és ennek kapcsán főleg arról, milyen hatással volt Bodorra a politikai elítéltként börtönben töltött két év. Ez részben érthető, hiszen az interjúkészítők (az első négyet kivéve) innen is készülhettek föl a beszélgetésre; ugyanakkor a megjelent interjúkötethez való (a mostani összeállításból kirajzolódó) újságírói igazodás hátrányokkal is jár, hiszen erősen meghatározza a kérdezők perspektíváját és a beszélgetésekben érintett témákat.
Pedig a fülszöveg igyekszik meggyőzni az olvasót a kötet újszerűségéről: azt ígéri, hogy (A börtön szagával ellentétben) Az értelmezés útvesztői „a pályakép belső alakulásával, poétikai összefüggéseivel és műhelytitkaival foglalkozik elsősorban”. Mindazzal tehát, aminek kapcsán nyilatkozataiban Bodor Ádám általában a háttérbe vonulás stratégiáját választja. Bár ez a kiadói pozicionálás kétségtelenül felkelti az érdeklődést (egy hallgatagként beállított, köz- és elismert szerző kivételesen megosztja velünk műhelytitkait), néhány szöveghelytől, például Selyem Zsuzsa interjújától eltekintve Bodor alapvetően ezúttal is mértéktartóan nyilatkozik az írás folyamatáról és a saját interpretációiról. Benyomásom szerint inkább néha kevesebb, néha több kedvvel válaszol a sokszor ismétlődő kérdésekre, elsősorban a gyerekkoráról, a kommunista diktatúra korabeli és a mai Romániáról, az elmúlt évtizedek Magyarországáról, a pályakezdéséről, a fontosabbnak ítélt köteteiről. Bár mindez fontos tanulságokkal és megismerésre érdemes, sajátos perspektívával jár, az interjúk egymás utáni olvasása mégis felhívja a figyelmet arra, milyen meghatározott témakörben vélik az interjúk készítői megszólaltathatónak Bodort – így hagynak maguk után némi hiányérzetet is.
Mindenesetre a beszélgetések tagadhatatlanul felkínálnak néhány értelmezési utat a Bodor-vidékek bejárásához. Ezek mintha két főbb irányvonalat vázolnának fel, mind az interjúk kérdései, mind Bodor válaszai alapján. Egyrészt Erdély sajátos történelméből és társadalmából, másrészt a kelet-európai kommunista diktatúrából kiindulva magyarázzák a Bodor-világ sajátosságait, annak poétikai eljárásaival együtt. Annak ellenére is, hogy Bodor negyven éve Budapesten él, és harminc éve demokratikus keretek között, ahogyan azt némelyik újságíró szóvá is teszi. Mégis, több válaszában is hangsúlyozza, hogy őt íróként az erdélyi éveinek világa foglalkoztatja: az a multikulturális, ambivalens, zaklatott történelmű, egyszerre szerethető és elítélhető közeg, amelyben legfontosabb tapasztalatait szerezte. Ezek közé értendő (a börtönélet megtapasztalása mellett) a család, a szomszédok, barátok, a szűkebb és tágabb környezet problematikus sorsának alakulása; ahogyan a diktatúra zártságával szemben a természet nyújtotta, sokszor iróniával ellenpontozott szabadságérzés is. A romániai évekről szóló, elemző és anekdotikus válaszok – amellett, hogy Bodor Ádámot, az embert (és írót) segítenek megérteni – tanulságosak abból a szempontból is, hogy alternatívát nyújtanak az anyaország részéről olykor túlontúl idillikusan ábrázolt, némileg leegyszerűsített Erdély-képpel szemben. A kommunista Románia nemzetiségi politikáját is más fénytörésbe helyezik Bodor meglátásai, amelyek a román–magyar szembenállás helyett a mindenkit egységesen érintő elnyomás univerzális tapasztalatát emelik ki: az író nem egyszerűen magyarellenesnek, de alapvetően románellenesnek is nevezi a rendszert.
Ami a kommunista diktatúra jelentőségét illeti, Bodor így fogalmaz: „Az én nemzedékem számára az életre szóló élményt a kommunista diktatúra jelentette, ez a hazug, sótlan baromság, ezzel kellett tehát valamit kezdeni” – íróként is. Ez az „életre szóló élmény” (a díjak, az eladási számok és a szakmai fogadtatás alapján) ma is, Magyarországon is releváns tapasztalat; a posztkommunista térségek előtt most is ott áll a közelmúlt feldolgozásának feladata. Bodor részint a diktatúrában való szocializálódás hosszútávú hatásaival, részint a számvetés hiányával (például az ügynökakták titkosításával) magyarázza a kommunista diktatúra következményeinek érvényességét a mai társadalomban is. A rendszerváltás szerinte „tehetetlenül békén hagyott régi struktúrákat, esélyt sem kínálva komoly szemléletváltozásnak”. A diktatúrára jellemző állandó gyanú, a másik kiismerhetetlenségének és a biztosnak vélt helyzetek kibillenthetőségének alapvető tapasztalata tehát valódi rendszerváltás híján továbbra is termékeny talajon áll. Jól illusztrálja a probléma érvényességét, hogy a 2006-os beszélgetésben Lukács Laura Szilágyi Domokos besúgómúltjával kapcsolatban kérdezte az írót. A kötetből kirajzolódik, hogy Bodor számára ez a bizonytalanságtapasztalat kamaszkora végén, a börtönévekben alapélménnyé vált: „Az emberi kapcsolatok – kezdve a foglártól a rabtársadig – eddig ismeretlen koordináták mentén alakulnak. Senki nem azonos azzal, aminek látszik, észre sem veszed, és már te sem az vagy, akinek hiszed magad. […] [A] körülmények egy pillanat alatt lealjasíthatják az embert. Illik ezt idejében észrevenni.” A rendszerváltás, ha valamit, csak a nyugati demokráciákba vetett hit illuzórikus voltának lelepleződését hozta Bodor számára. Megtoldva ezt „a természeti erőktől determinált” változások fenyegetésével, az egész világ tűnik számára labilisnak. Ezt azonban – saját bevallása szerint szerencsés alkat lévén – „derűvel” veszi tudomásul: nem ejti kétségbe a világ esetlegessége, értelmetlensége, visszássága, és nem tántorítja el attól sem, hogy képes legyen szeretettel fordulni felé.
Ezekből a belátásokból következik Bodor válaszai alapján az a jellegzetes poétikai eljárás is, amely szerint az olvasó nem (vagy csak korlátozottan) fér hozzá a szövegek szereplőinek tudatához, motivációihoz, cselekedeteik magyarázatához; ahogyan a szereplők egyidejű hős- és antihősjellege, változékony megítélhetősége is érthetővé válik ebből. Vagyis a specifikusan közép-európai, sőt: erdélyi diktatúra „élményéből” kiindulva Bodor egy olyan világot épít fel, amely bizonyos szempontból (éppen a bizonytalanság szempontjából) nemcsak a posztkommunista országok tapasztalata, de egyfajta általános világtapasztalat felől is értelmezhető. Ezzel az absztrakcióval védhető ki az interjúkötet olvasása során felmerülő kérdés: hogy amennyiben Bodor negyven éve nem él Erdélyben, csupán emlékei és éves utazásai kötik oda (Budapest pedig nem foglalkoztatja irodalmi szempontból), úgy érvényes-e még az a tudás, amelyből írásai táplálkoznak, vagy már e tudás is fikcionális, idealizált. Ezt az otthonosan ismerttől való eltávolodást (ami persze az idő előrehaladtával és az elköltözés okozta cezúrával járó természetes folyamat) mintha a szerző is megérintődve venné tudomásul, amikor például a mai Kolozsvárról beszél.
Persze nemcsak a kommunista diktatúra viszonyaira, de a rendszerváltás utáni időszakra is perspektívát nyújt a kötet. Bodor alapmegállapítása az, hogy (a korszakra jellemző reményekkel szemben) a demokrácia keretei nem jelentenek önmagukban garanciát a boldogabb életre, sőt, a demokrácia lényege szerint éppen a folytonos készenlétre ösztönöz, hiszen a rendszer lehetőséget ad az elnyomás kialakítására is. Az író ezt a készenlétet, vagyis a demokráciával élés felelősségét és kultúráját hiányolja az egyik, a rendszerváltás után 15 évvel készült interjúban. Különösen érdekessé teszi Bodor beszédhelyzetét a tény, hogy nemcsak a kommunista diktatúrából a polgári demokráciába váltás, valamint a kisebbségi élethelyzetből az anyaországba való áttelepülés határhelyzeteit tapasztalta meg, de a 21. század technikai fejlődését, a globális folyamatok átstrukturálódását is megéli. Míg bevallása szerint édesapja, aki a 19. században született, később is a 19. század konzerváló mechanizmusai szerint élte az életét, addig Bodor Ádám rokonszenves éleslátással elemzi jelenkorát. Bár saját írásművészete ezekre a változásokra (a föntebb írtak szerint) csak áttételesen reagál, Bodor azt is érzékeli, hogy a posztmodern irodalom alól időközben kifutott az a történelmi valóság, amely a posztmodern poétikai eljárásokat létrehozta. Már a kétezres évek közepén jelzi, hogy a történelmi, társadalmi, technikai változások, az élet struktúrájának és keretrendszereinek átalakulása szükségszerűen újfajta poétikákat kell hogy életre hívjon. (A kötet olvasójaként, 2022-ben érdekes élmény volt arra gondolni, hogy máig nem igazán rajzolódott ki, hogy az irodalom hogyan újul meg ezeknek a folyamatoknak a hatására.)
Bodor több ponton kritizálja a kulturális szféra szereplőit, az eddigiekben vázolt nézetei alapján talán úgy mondhatnánk, hogy azért, amiért azok saját érdekeik szerint, felszínesen kiszolgálják a fennálló rendszert, és nem mérik fel a felelősségüket ebben a folyamatban. Legyen szó arról, ahogyan a kritikusok vagy az újságírók megközelítik őt és a szövegeit (marketingestül, hatásvadászatostul), vagy éppen a köteteket népszerűsítő fesztiválokról, Bodor elégedetlen a kulturális nyilvánosság intézményrendszereivel. A lényegi kérdésektől való eltávolodást, valamint az öncélúságot rója fel a műveiről született irodalomtudományi szakszövegeknek is. Az interjúkban például vissza-visszatérő elem, hogy Bodor nehezményezi azt, ahogyan a szövegeit Derrida és Gadamer nyomán értelmezik (akiknek hatása a ’90-es évektől valóban lényeges volt a hazai irodalomtudományban, így fontos Bodor-értelmezésekben is). Persze a teljes képhez hozzátartozik, hogy a rendszerváltás után a magyarországi tudományos életben a nemzetközi tudományosságot leginkább befolyásoló elméletek és irányzatok (így az előbbi szerzőnevekkel jelzett dekonstrukció és a hermeneutika) a szocialista irodalomtudomány társadalmi elköteleződésével szemben, a műimmanencia jegyében, dehistorizáltan, társadalmi vonatkozásaiktól elszakítottan jelentek meg. (Hozzáteszem, ez bizonyára épp az a hatásmechanizmus, amelyet Bodor a rendszerváltás kapcsán társadalmi szinten kritizál. A fontosnak ítélt elméletek kiválasztása és hazai meghonosításuk módja ugyanis épp azt tette lehetővé, hogy az irodalomtudományos közegnek ne/se kelljen szembenéznie a saját történelmi-társadalmi felelősségével. Hiszen a koncepció szerint ezek mind „művön kívüli” szempontok, amelyektől a komolyan vehető irodalomtudománynak el kell tudnia vonatkoztatni.) Bodor, akit íróként ezek a konkrét kontextuális finomságok (is) mélyen foglalkoztatnak, érthetően sérelmezi, hogy a művei recepciójában nem látja annak nyomát, hogy értenék a szövegek társadalmi-történelmi vonatkozású tétjeit.
Az interjúkötet tehát kielégíti az olvasói érdeklődést az írói önéletelbeszélések iránt, bár Bodor aránylag kevés novellisztikus epizódot idéz fel magánéletéből. (A könyvről készült kritikák eddig jellemzően ezeket emelték ki, erősítve a Bodor-kultuszra építő kiadói marketinget.) A könyvformában maradandóan hozzáférhetővé tett interjúk azonban nem hoznak meglepő elemeket (az utólagos kiegészítésekkel együtt sem), a már rögzült Bodor-képet részletezik, illetve termelik újra; a kérdezők ritkán opponálják Bodor önértelmezését (például az irodalmi elődnélküliség vízióját). Ahogyan az talán ebből a kritikából is kiderül, a kötet ezzel együtt is fontos kérdéseket, történelmi, társadalmi, irodalmi jelenségeket tárgyal – a kommunista Románia irodalmi nyilvánosságának működésétől a Magyar Írószövetségből való kilépés körülményeiig. Persze, hogy vajon Bodor maga hogyan éli meg, hogy a sokszor bosszantónak ítélt újságírók, irodalomtudósok interjúi könyvben is megjelentek, amiről aztán például a Margó Fesztiválon és különböző interjúkban is beszélnie kell, újabb hatásvadász szalagcímeket előlegezve meg – ez egy másik kérdés.
(Magvető, Budapest, 2021)
.
.
(A borítókép forrása: Petőfi Irodalmi Múzeum)