– felmorzsolt idő –
Sorsom nagyvonalúságának köszönhetően nem is tudtam, hogy kettős életet élek. Egyik énem egy tanyának minősíthető világban, annak minden szükséges tartozékával körülvéve, a másik pedig a civilizáció egy városi változatában, iskolaköteles tényezőként. Ebbe a nyilvántartásba, a Nagy Leltárkönyvbe egyfajta tételként jegyzett be a Sors Keze és a megfoghatatlan Idő. Nem tehettem semmit, megpróbáltam a legtöbbet kihozni az adott helyzetből, és amint bármilyen csekély lehetőség kínálkozott, már ültem is a vonatra Tatabányán és Kisbéren, Székesfehérváron átutazva megérkeztem Bodakajtor-Felsőszentiván vasútállomásra. Ettől az állomástól nagyjából negyed órányi járóföldre várt rám nagyszüleim háza, avagy tanyája és a szabadság teljes menetfelszerelésben. Életem első hat évében itt éltem. Amióta az iskolába járás indokolatlanul hosszú szabadságvesztésekre ítélt, azóta csak az iskolán túli időket, a szüneteket tölthettem otthon, abban a természetes világban, ahol a szervezett ismeretszerzés helyét a tapasztalás oktató gárdája vette át. Köztudomású, hogy ez az oktató társaság a leghatékonyabb a föld kerekén.
Ezerkilencszázhatvanhárom szilveszterén is ott múlattam az időt, a konyhaasztalon egy tranzisztoros Videoton asztali rádió, amelyik édesanyám jóvoltából érkezett karácsonyi ajándékként ide. Villamos hálózat nem lévén, ez a két zsebteleppel működő készülék (közép és rövid hullámon) kitárta az ajtót és beinvitálta a világot a fél teniszpálya méretű konyhába.
Ott, azon a szent helyen hallottam először a Beatles és a bikini kifejezést. Sokáig (a nyár beköszöntéig) kevertem is a kettőt a tapasztalathiány miatt. Szepesi György akkor londoni tudósítóként dolgozhatott, mert annak a jeles évnek szilveszteri színesei, az esztendőre visszatekintő könnyed hangvételű tudósításai között hangzott el először az, hogy Beatles és az, hogy bikini. Szepesi György a tényeket kommentár nélkül hagyva tájékoztatta a hallgatóságot a kétismeretlenes egyenlet felbukkanásáról. A bikinit elképzelhettem, de a Beatlest hallhattam is. A She Loves You (yeah-yeah-yeah), mint „a páncélöltöny nyiladékán bedobott kézigránát humor” (Gregory Corso) megtáncoltatta az asztal közepén serénykedő rádiót. Villámcsapásként ért ez a zene. Merthogy az is volt. Ez a Beatles nevezetű négytagú együttes katalizátorként került a huszadik század második felének kultúrájába, mindenféle szellemi irányzatok szabadcsapatainak adva meg a startjelzést. Ez ma már történelmi, kultúrtörténeti tény, a hülyegyerekek kanászfrizurával és a fiú ez vagy lány megállapítások az említett történelem szemétdombjára kerültek, megérdemelt helyükre. A Beatles a She Loves You-tól a Let it be búcsút intő kézlegyintéséig (When I find myself in times of trouble, Mother Mary comes to me Speaking words of wisdom, let it be) keresetlen gesztusaival kirobbantotta a „fejek forradalmát”. (Ian McDonald kifejezése, egyben a Park Kiadó jóvoltából magyarul is olvasható könyv címe is.)
A Beatles mindegyik tagja alkalmas volt arra, hogy a Beatles tagja legyen. Ha felidézzük bármelyik sajtótájékoztatójukat, nyilvános megnyilatkozásukat, azt kell látnunk, hogy egy húron pendülnek, önmagukat megőrizve és humorral töltve. Persze a nyughatatlan és alapjáraton provokatív John Lennon mindig fején találta a szöget, vagy szarva közt a tőgyit, esetleg egy lennoni stílusbravúrt megkísérelve: fején találta a szarva köztit. És írt könyveket is. Eredetisége ugyanabból fakadt, mint azé, aki eredeti; úgy tett, mint bárki más, anélkül, hogy ez neki sikerült volna. És mindnyájunk szerencséjére cselekedte ezt, mert átsegített bennünket közben pocsék hangulatokon, reménytelennek érzett állapotokon, helyzeteken, még talán a zebrákon is.
És most itt van ez a könyv: Hunter Davies – John Lennon levelei és feljegyzései – Yoko Ono előszavával. (Park Kiadó)
Beletelik némi időbe, amíg végigolvassa az ember, de ezeknek a leveleknek, levelezőlapoknak, firkáknak összegereblyézése, egybeszerkesztése is kellő nehézségeket jelenthetett és persze rengeteg munkaórát. De amit szívesen tesz az ember, annak idejét nem méricskéli. És hát Hunter Davis szívesen barangolt a Beatles-időben és John Lennon világában, ami ugyan elválaszthatatlan, de mégis két különböző dolog. Ezt a könyvet végiglapozva azt hiszem, mindenki elmondhatja, hogy ugyan eleget tudott John Lennon viselt dolgairól, de nem ennyit, mint most. És egy kicsit más John Lennon volt az a magazin kép mögötti, vagy filmbeli hetyke legény, mint a civil, avagy házi John Lennon. Az álomgyári termékeket kritikával fogadók persze egyáltalán nem fognak visszahőkölni, hogy hát hitted volna? Hitted volna, hogy csak egy alkotó ember, aki műalkotássá alakítja azt, amit azzá szeretne alakítani? Pedig ennyire egyszerű a képlet, ezt mutatja meg ez az idő- és levélgyűjtemény.
Én mindenesetre a lapozgatás közben visszatelepültem az emlékezet túloldalán ahhoz a konyhaasztalhoz, amelyik ugyan már nem létezik, de el sem veszett soha. Csak most nagyobb rajta a teríték. „Rekettyen és szurdon át, csomboly rejtekén, szélsebtében vágzatunk, Sükebóc, Danilo meg én. Néha visszük Malcolm barátunkat is….”
Elegáns, szép, korrekt kötet. Minden élő emberi lénynek, akit megérintett, vagy majd ezután érint meg az a kor és gondolkodás mód, bátran ajánlom figyelmébe.
Faludi Ádám
