Képi lélegeztetés (27)
“egy olyan fotó,
amire mindig emlékezni fogok,
mert tudtam, hogy másnap már
elkezdünk felejteni.”
(Capa)
minden az évszakon múlik mert ha nem kora tavasz van az ágakban még csak épp megindult keringéssel talán csak egy és nem rengeteg utolsó ember esik el a lombok csapatmozgásai megzavarják a mesterlövészeket vagy talán mégsem minden az évszakon múlik hanem a mesterlövész és a fotográfus között feszülő íven ami a katona mellkasán át vezet a kiontott véren tükröződve lombja lesz a fáknak melyek lombok híján nem takarták a testet az ív két kitüntetett pontján ugyanazt gondolja mesterlövész és fotográfus tiszta valahogy nagyon szép halála volt la photographie est morte egy eltévedt golyó telitalálata ha a féreglyuk mindkét oldala egy helyen található nem a térben következik be a kapcsolat hanem az időben az első ember ímholba tévedt teste a tér vérrel kitüntetett pontján lombok magzatmozgásai híján a bevonulás nincs takarásban a mérsékelt égövi dúlásban senki nem lenget pálmaágat kora tavasz a véren tükröződő égen még csak épp megindult keringéssel mit kezdjen a mélyalmos gyűlölettel mi elidegenedetten vélelmez lelke rajtja ha mindkét oldal egy helyen található a tér kitüntetett pontján az időben a szív felől idétlen mindig emlékezni másnap elkezdeni felejteni a mellkas nem éremmel kitüntetett csak azzal ahogy emelkedik süllyed a mester visszahőköl a testbe elidegeníthetetlen védelmez ez egyetlen érdemszerzése rejtett rengeteg lombja letépve kezekben elidegenítetten idétlen időig bevonulásnak integet hogy a parancsolat nem parancs előbb megtanulja minthogy a parancs nem parancsolat talán csak egy az utolsó ember esik el a pozíció exe fegyverként visszahőköl a testbe le photographe est mort az idő tévelygő telitalálata istent ha elidegenedve védelmez emlékben a felejtés épphogy megindult keringésével a szó utolsó jogán mi mást mondhatna teste rajta
Hegedűs Gyöngyi
Zene: alt j Taro, két háborús fotográfus, Robert Capa és társa, Gerda Taro haláláról
