Mindig ha az egyikükkel beszéltem olyanná vált a nyelvem, mint az az angolna, amit a bátyám fogott Balatonon. A nyáltermelésem is beindult, és úgy ficánkolt a nyelv-hal a számban, mintha táncolna.
Ők persze nem látták ezt a szervi táncot, a szófordulatot, ahogyan visszamászik a hangszálamba a levegő. Csak azt látták, hogy minden vér kimegy az arcomból, átfolyik a testemben máshová. Ilyenkor sosem azt éreztem, hogy elsápadok, csak azt a plusz fél-fél liter vért a lábamban, azt éreztem. Ezért nem tudtam mozdulni sem, a lábam plusz súlya horgonyként tartott a helyemen.
Voltak, akik könnyen beszéltek velük. Dobálták a hajukat, ahogyan a szél ráncigálja a vitorlát egyik oldalról a másikra. Ők pedig csapták nekik a szelet. Voltak, akik igent mondtak nekik, mikor azt kellett, csak én nem, én nem mondtam igent igenre, és némaságomban kizártam a másik nemet.
A többiek pajkosan a szemükbe néztek, beszívták a szemükkel a másik szemét, míg a pupillájuk kétszeresére nem nőtt. Megengedték, hogy vigyék helyettük a táskáikat, és ők vitték. A pántja belevágódott a vállukba, éles határt képezve a teher és a viselője között, ezt a határt én pedig sosem léptem át.
Aztán megtanultam együtt élni velük. Lesütni a szemem, mikor csókoltak valakit. Nem belegondolni az angolnák ölelkezésébe a szájukban. Voltak, akik hozzám szóltak, tompán ért csak el hozzám a hangjuk, mintha víz alól hallgatnám. A víz jól vezeti a hangot, és mindig elvezette mellettem, én pedig úsztam az árral. Aztán rájöttek, hogy velem nem érdemes, máshová sodorta őket az élet. Más karok közé, más vérkeringéseket megzavarva, vagy csak egyszerűen belesodródtak egy most tekert cigibe.
Hirtelen nőttek fel. Oda növesztettek szőrt, ahol nekem sosem lehet. Megnyúltak, megnőtt közöttünk a távolság, már nem ugyanazt a levegőt szívtuk. Minden irányban betöltötték a teret, hínár karjaikat mások dereka köré csavarták. Az egyik lábukat pedig folyton rázták, felkavarva a levegőt maguk körül. Hozzám csak a rezgés oldalsó hullámai értek el, azok a körök a vízbe dobott kavics körül, amik meg-meg szakadnak, bizonytalan félkörök.
De én is változtam, a vér a lábamból az arcomba szökött, ha beszéltek velem. Ettől könnyű lett a járásom, szinte elváltam az alattam lévő földtől, mint az olajréteg a víztől. De aztán ők is olajra léptek, egyik a másik után. Együtt csinálták, mint mindent. Egy idő után nem is tudtam melyikükkel beszélek, ugyanazokat a szavakat használták. Ugyanazokat a köröket úsztuk oda-vissza egy 25 méteres medencében. Ők váltóban úszták a távot, ki-be ugráltak a medencébe, és átadták egymásnak a stafétát. Én haladtam előre, minden fordulópont után ugyanarra az útra kerülve vissza.
Nem tudom hány évet, hány hosszt daráltam le így. Gyűltek bennem a méterek, megráncosodott a kezem, mint egy hosszú fürdés után. Vártam, hogy beteljek velük, hogy a félig üres, félig teli poharam másik fele legyenek. Addig vártam, míg tényleg beteltem velük, a szavaikkal, az anyjukkal, a fizetésükkel, az elvesztett sportfogadásaikkal. Minden vízbe mártott test vizet szorít ki maga után. Nekem a szememen folyt ki a felesleg.
Ők is megöregedtek aztán, már nem mentek ide-oda, leülepedtek, mint az iszap a víz aljára. Én is abbahagytam: nem kerestem kagylókat az iszapban, nem ástam gödröt a lábaimmal a tavak aljába, és nem néztem a telefonom kijelzőjét, mintha viharjelzést bámulnék. Mind az öt liter vérem a helyén maradt, annyira a helyén, hogy nem is folyt többé sehová, én pedig végre lebeghettem az álló vízben.
A kiemelt kép Inges Dorottya alkotása.
