Győrffy Bernátnak
Visz a láb Hegyes-tető felé. Szűkek a napok a Börzsöny
magas rétjein, épp felkel, s lassan már nyugszik is a nap.
Eltelik az állatok szeme kétségbeeséssel, messze tőlünk
hiszik magukat, de nincsenek egyedül, közelükben élünk,
lábam most is nyomukba lép. Nem terheli őket a föld,
fenn maradnak, elfekszenek, hol életen át jártak, de mi,
akik halálunkig rejtőzködünk, beássuk a fáradt testet is,
mert elfedni vágyjuk, elfeledni, ami benne összevegyülhet.
Mi marad mégis? Néztél már fára gyengéden, kérdezte
nagyapám. Assisire gondolok, Giotto-ra, aki feledte a
perspektívát, hogy minden egy szinten legyen, ahogy
itt is az erdőn, együtt látni a fák közt a hegyet s a völgyi
életet, a házakban emberek élnek, harangszó sodródik,
valaki megáll a kertben és nem mozdul, étel gőzölög
az asztalon, s elszáll a füst a kaldera felett.
Fagyott füvön visz a láb egyre feljebb, javítani az életen,
de a hiba is erős élet, pillanatok üde botlása. Illik az arc
a fákhoz, itt ébredhetni s álmodhatni egyszerre, minden
az állandó és múlékony anyag diadala, kő, föld, lábnyom,
az ösvények útvesztői, mégis a tapasztalat mást mond,
van itt más is, valami nálunk nagyobb. Az ég arcára
gondolok, a szélbe temetettek porára, az elhurcolt más
nyelvűek jajszavára, akik a nekik idegenbe hoztak hazát,
s egy fiúra, mikor apjának ezt mondja: mindig a világűrben
vagyunk. Pendül egy húr, az a csak néha hallott idegen
dallam. A vágyakozás az örömből jön, ismeri vágya
tárgyát, de örülsz te az űrnek? Lefeküdni volna jó a fűre,
figyelni, ami jön, ha már nem fázol többé.
A láb csak tapodni akar, figyelmem szétszórt, célt téveszt,
tengerre emlékszik, partokra, hol jártam, egy nőre, ki égő
gyertyával ül a kifutni kész hajó mellett, fohászkodik, hogy
a víz visszaadja férjét. Lábam hasadékba téved. Nem baj,
közelebb jutunk mégis. Hogy mihez? Honnan is tudhatnám.
Imát ha mondanék, talán múlna a migrén, mi a fák alá vitt.
Nem kell semmi, ami uralható, de mi legyen a nyelvvel,
ha ő uralja, amire gondolok.
A hideg égen a vörös szűz küllőkön fordul, magamra hagy,
más testek fölé hanyatlik szenvtelen. Nem szükséges
megvigasztalódni. Visz a láb tovább Hegyes-tető felé,
de én a messzi Kámorra mennék –
