Ádám és Éva régóta házasok. Szokták mondani, a jó házasság titka a távolság: a férfi Detroitban, a nő Marokkóban él. Ádám zenész és depressziós. Már több száz éve. Egy szomorkásra sikerült skype-beszélgetés után, mikor Éva megsejti, hogy szerelme mélyponton van, az Államokba repül. A szerelmi idillt egy nem várt családtag érkezése töri meg. Amikor Éva húga beleharap a „tiltott gyümölcsbe” mindhármuknak új életet kell kezdenie. Megint.
Jim Jarmusch saját bevallása szerint 10 évet várt arra, hogy elkészíthesse a saját vámpír-történetét. Amikor először hallottam, hogy bemutatják a filmet, meg kell mondjam, kicsit csalódott voltam. Miért akar Jarmusch meglovagolni egy ilyen hullámot? Számoljuk ki, hat évvel ezelőtt került a mozikba az első Alkonyat-film, amit 2011-ig három hasonló követett, miközben a vámpír-mizéria egész iparággá fejlődte ki magát. 2014-re ez az iparág már a hanyatlásának is a vége felé jár: egy, az Alkonyat szériával párhuzamosan íródott könyvből készült film idén már csúfosan megbukott. Hát miért is akar Jarmusch még mindig vámpír-filmet készíteni? Értem én, hogy Lugossy Béla, hagyomány, filmtörténet meg misztikum, nade mégis. És akkor a mozik vetíteni kezdték ezt a kultikus erejű filmet…
A film fő mozgatórugója egyértelműen a főszereplő páros. Ha jobban belegondolunk, a fent felvázolt – viszonylag egyszerű – történet ábrázolása közben egyetlen hatalmas problémát kell megoldani: hogyan fogjuk elhinni, hogy ez a két „ember” ötszáz éve egymáshoz tartozik? Tilda Swinton és Tom Hiddleston olyan egységet alkot a vásznon, amit akár szavak nélkül is órákig figyelnénk. Jarmusch szexjelenet nélkül ábrázol, s habár Swinton pontosan húsz évvel idősebb partnerénél, a köztük lévő összhang mindkettejüket kortalanná teszi.
Ez is a cél, mivel a film összesen egy ötletsorra van felépítve, mégpedig arra, hogy hogyan élte át két ember a modern civilizáció kultúrtörténetét.
A folyamatos utalgatás egy szellemileg túlterhelt rendező néhol már-már erőltetetté váló agymenését tükrözi. Érdemes belegondolni, hogy ha tényleg évszázadok óta együtt élnek, miért kérdezi meg a feleség a férjét, hogy milyen volt kétszáz éve sakkozni Byronnal? Pár százszor úgyis hallotta már. Sokszor van, hogy úgy érezzük, igen Jim, mi is olvastuk, láttuk, ismerjük ezeket a műveket, alkotókat, történelmi eseményeket. Ennek ellenére a gyakorlatlan fülnek ezek a pillanatok – a film jarmuschi lassúságának dacára is – túl rövidek. Az Ádám ágyával szomszédos falon például még sokáig nézegetnénk az „örök-ember” szívéhez közelálló személyek portréit, melyeket csupán két rövid vágókép erejéig van időnk megfigyelni. Alig ismerjük fel Shakespeare-t, Kafkát, Louies Amstrongot.
Jarmusch didaktikus kutlurmisszióját rendkívül szépen kiegyensúlyozza a film zenei világa. A történet szerint Ádám zenei karrierje több száz éve kezdődött. ( ‒ Azon gondolkodom, hogy mikor adtad oda azt a String Quintetet Schubertnek. Emlékszel? Úgy mutatta be, mint a sajátját. ‒ Igen, de én kértem, hogy így tegyen.) A filmzene ehhez igazodik. A középkor zenei hagyományaitól a marokkói népzenéig minden tematikába passzoló hatást felölel, és harmonikusan illeszti az alapvetően a 70-es évek rockzenei motívumára épülő hangzásba. Melankolikus. Mint a film úgy összességében. Ez a végtelen nyugalom és kiábrándultság olyan, amilyet az életük végéhez egyre inkább közeledő alkotók szoktak megfogalmazni: a világ nem változik; olyan amilyen mindig is volt, láthatóan valami soha-be-nem-következő pusztulás felé halad, ami tragikus módon soha sem jöhet el.
A Jim Jarmusch filmek erőssége a jól eltalált, egységes hangulat. Láthatóan Jarmusch pályafutása 34 éve alatt tökélyre fejlesztette ezt a hangulat-központú ábrázolásmódot. A Halhatatlan szeretők kategóriájának kivitelezési csúcsteljesítménye. A már említett erős zenei vonal mellé egy olyan látványvilág társul, ami az előbbivel tökéletes összhangot alkot. A legmodernebb használati tárgyak a hetvenes évek hangstúdió-berendezései mellé úgy illeszkednek, mintha minden detroiti lakás így nézne ki. Miközben a férfi egy képcsöves televízión, a nő egy iPhone-on skype-ol.
A jelmezeket ugyan ez az összhang jellemzi. Az utcán főleg divatos, rövidre szabott bőrkabátban mutatkozó pár otthon a saját örök darabjait hordja. Hol egy népi motívumokkal tarkított poncsó kerül elő, hol egy több száz éves köntös. A rendező rejtélyes módon bőrkesztyűt ad a vámpírokra. Ezek a jól átgondolt vizuális elemek teszik lehetővé, hogy Jarmusch tovább írja a vámpír-történelmet. Főhőseit továbbgondolt és egészen új tulajdonságokkal ruházza fel.
Ilyen például az olvasás, amit Éva a világ szinte minden nyelvén hihetetlen gyorsasággal végez. Csak kinyitja a könyvet, végig húzza az ujját a lapon és már lapoz is tovább. Ilyen a hajlongás, amit főhőseink középkori jelleggel minden találkozáskor megejtenek. Számunkra ekkor derül ki, hogy a vámpíroknál azt is megköveteli az udvariasság, hogy a férfi vegye le a nő kezéről a kesztyűt. Vagy hogy a nem-vámpírokat Ádám egyszerűen csak „zombiknak” nevezi. És végül ilyen az antik kupicából való vérivás is, amit a szereplők a kábítószerfüggőkhöz hasonló ritualitással művelnek. A rendező nem misztifikálja túl a vér beszerzésének körülményeit; se büntetni való bűnözőkről, se irtani való állatokról nem beszél. A vér egyszerűen és illegálisan érkezik, mint a modern szervkereskedelemben általában. Hogy honnan van minderre a pénz, azt nem árulja el. Kimondatlanul is felveti a kérdést, vajon mekkora vagyonra tehetne szert az egyén, ha sosem kéne átadnia az élete alatt felgyűlt földi vagyont?
Egy-egy szál talán gondosabb kidolgozást is megérdemelt volna. Szívesen láttunk volna többet Detroitból. Ahhoz e jelenethez hasonló képeket, amikor a pár a régi Michigan Színházból átalakított parkolót csodálja. Több teret kaphatott volna az a gondolatsor, ami arra épül, hogy a vámpírok hozták létre a művészettörténet legfontosabb alkotásait. Erre utal az az állítás, hogy a Shakespeare-műveket mind Éva mestere, Marlow írta.
Ehhez kapcsolódik Jarmusch tisztán kivehető mondanivalója is. Arról beszél, hogy az alkotásnak sosem szabadna a tömegek kedvtelésére születnie. A nagy alkotónak ebből kifolyólag már-már terhes a befogadó közeg szeretete. Tehát fontos műalkotást, fontos életművet csak teljes ismeretlenségben érdemes létrehozni. A kulcsmondat végül a film vége felé, Ádám szájából hangzik el, miután végignézte egy gyönyörű énekesnő énekét, és pár perc szótlanság után így szól:
– Eve, ez a lány fantasztikus!
– Ő Jasmine. Libanoni. Biztos vagyok benne, hogy nagyon híres lesz.
– Istenem, remélem, hogy nem! Ő túl jó ehhez.
(Halhatatlan szeretők; írta és rendezte: Jim Jarmusch; főszereplők:Tilda Swinton, Tom Hiddlestone; fényképezte: Yorick Le Saux; látványtervező: Anja Fromm, Anu Schwartz; jelmeztervező: Bina Daigeler)
Szabó Márton István
Discussion about this post