Tábor Ádám Versmező című kötetéről
Betűk, szavak, versek, kötetek, szerzők – egyre táguló körök, mint egy megzavart vízfelület gyűrűi, egymás mozgására válaszolva. A Versmező vallomása szerint nem csupán szöveg és szöveg áll egymással párbeszédben, de alkotók, jelek, korok és kultúrák is, végtelen hálózatot alkotva, amelybe ugyan beléphetünk, de elejét és végét nem jelölhetjük ki pontosan. Tábor Ádám tavaly megjelent kötete ehhez a művészi állásfoglaláshoz illően gazdag, túláradó, határok nélküli, egyenetlen és egy nekifutásra bejárhatatlan.
A kötet hat év költői termését gyűjti egybe. Az elkoptatott „termés” szóválasztás nem véletlen – a szerző erős értelmezési keretet ad szövegeihez, amelyek egy-egy fogalmi séma elemeit használják föl. Ezek közül pedig a szántás, vetés, aratás képeivel találkozunk először, méghozzá az első ciklus egyik mottójában, amely megadja a kezdőlökést a többször is előkerülő „versus” szó sokféle, egymásba játszó értelmének kibontásához. A lapra rótt sorok és a fölszántott termőföld képe ősrégi toposz, ettől azonban nem lesz kevésbé érvényes, és Tábor nyíltan fölvállalja ezt az azonosságot. Szómező, versmező, verskert és nyelvanyaföld: az alkotó munkásemberként, földművesként jelenik meg, aki a számára kiszabott nyers, természeti anyagból olyasmit kell hogy kihozzon, ami önmagától nem jöhetett volna létre, csupán ember és természet közös alkotásaként.
Ahogyan a fönti példából is látható, a kötetben erős beszélői jelenléttel számolhatunk. A lírai én, akár mottókon, akár címeken, akár ajánlásokon keresztül, de határozottan irányítja olvasóját. Egy-egy ciklushoz több különféle mottó is járul, amelyek egyszerre kapcsolják össze és határolják el őket – szavak (versus), képek (kert, mező, Isten), alkotók (Ady, Eliot) térnek vissza, hol egy-egy sorral, hol több bekezdéssel; a szövegek maguk azonban minden alkalommal finom határokat húznak a ciklusok közé. Tábor ezáltal olyan szerkezetet hoz létre, amely mintegy közös munka: nem csupán a kötet alkotója, beszélője lép interakcióba a nyelvvel, hogy alakítsa, de a megidézett alkotók is egymással. A Versmező így koprodukcióként is értelmezhető.
Az irodalmi elődök, rokonok, barátok, szomszédok, kalauzok, mesterek nem csupán a mottókban jelennek meg, hanem a fikció egy mélyebb szintjén is, magukban a versszövegekben. Tábor mintha száz kezet nyújtana művésztársai felé, az olvasó olykor csak kapkodja a fejét. Ingmar Bergman, Xantus János, Asimov, Pynchon és Chandler éppúgy fölbukkannak a sorok között, mint a szó szerint megidézett Hamvas, Weöres, Ottlik vagy Bodor Béla. A beszélő generációkon és kontinenseken átívelő párbeszédet folytat; temeti a halottakat, egyben életre is hívja őket, azokat, akik szellemi kortársai voltak (vannak). A Weöres-mézes egyenes imitáció a maga népdalokat idéző játékosságában, de A művészet fúgája sem áll távol Weöres zenei hatásokra törekvő, ezzel a költészet meghatározására törekvő nyelvezetétől: „Menekül a művészet / betegségbe bújik / munkába menekül / babonába bújik.” A korai-kései nyugatos hatás számos más szövegben is észrevehető. A Lomborgona akár Kosztolányi-ujjgyakorlatnak is elmegy, a Kiengesztelődésben pedig mintha egy megbékélt, idős József Attilát olvasnánk: a kert „visszafogad szellős ölébe / tárt ágakkal tékozló fiát” – olvashatjuk közvetlenül az előző vers kivettetése után, amelyben a beszélő maga távozik a kertből: „Aki száműzetésre vágyik / az lesz a része”. Az elmúlt generációkkal való azonosulás szellemes és önreflektív megnyilvánulása a kesernyés humorral átitatott Íróparkmúzeum, amelyben a beszélő már egy múzeum lakója, „költőnek öltözött tárgy”, akit a fiatalok érdeklődve, ám kissé idegenkedve szemlélnek a többi őskövülettel együtt, akik egy olyan nyelvet beszélnek, amely már kiveszett.
Milyen is ez a nyelv? Táborra mindig is jellemző volt a kötött formák és a szabad nyelvkezelés fúziója, kísérletező kedve pedig itt is eleven. Kiindulópontja ezúttal azonban egy kimondottan holista megközelítés, amely szerint a szavak nem elszigetelten, hanem egymáshoz képest, egy egymást támogató mátrixban léteznek. Ez lehetőséget ad többek közt arra, hogy a mottókkal is megtámogatott mise-en-abyme-szerű szerkezet életre keljen. Ahogyan a szó betűk jelentéssel ellátott halmaza, ugyanígy a vers is szavak csoportja, a kötet versekből emelt épület, a szerző ezeknek az alkotmányoknak a közös pontja, a művészet pedig alkotók közössége. A mikro- és makroszintű szerkezet lényegében azonos minták alapján épül föl. A szavak közötti kapcsolat lehet lazább vagy szorosabb, implicitebb, amely esetben az olvasónak kell létrehoznia, kidolgoznia az összefüggéseket. Egyes szövegekben csupán a mondatszerkezet bomlik föl (Éjjelnappal, Vérsmező), máshol (március 2.) már csak egymás mellé helyezett szavak vannak, a maguk tisztaságában – olyasféle átláthatóság ez, mint a téli fák csupasz koronája, amely engedi a szemlélőnek, hogy messzire lásson (Télelő(ny), Transzparencia).
Ismerős és azonnal szembetűnő vonása Tábor költészetének a szavakkal való játék, legyen az a hagyományos, Szabó Lőrinc-i értelemben vett szóalkotás (celanszűk éj, vagy a csodálatos „réglányok”, amely mintha egy Krúdy-műszó lenne), a fölbontás és újraépítés (köz-társaság), vagy a poliszémiára való rájátszás („kint eső szakad szív benn”). A szómutatványok valósággal behálózzák a szövegeket, hol elegánsan belesimulva a versegészbe, hol kiugorva környezetükből. Éppúgy akadnak köztük telitalálatok (műemlékmű), mint gyenge, erőltetett poénok (ál-kotmány); de mindenképpen megkerülhetetlenek.
A vers (versus) jelezhet ellenállást, szembefordulást is, amint azt a „versus” szónak a kortárs angolban való, egy mottóban idézett használata tanúsítja. (Igen érdekes és sokatmondó, hogy Tábor olykor egyenesen szótárból vett szövegrészeket tesz meg mottónak: ezek a kifejezetten száraz, a művészettel hagyományosan nem összekapcsolt szövegek vonatkozási pontot adnak a versekhez, ami azt sugallja, hogy költészet és nyelv elválaszthatatlan, az egyikben benne rejlik a másik.) Az eke megfordítása a szavak alkalmazását is visszájára fordítja: az igenlés és a tiltakozás szembenállása ez, az alkotói magatartás kétféle megnyilvánulása. A tiltakozás legtömörebb és legsokatmondóbb kifejezése a hallgatás, amely nem egyszerűen tehetetlenség, hanem önként vállalt száműzetés. Amikor nem lehet mit tenni, „nem születik meg ma ez a vers” (Ez a vers). „Akció és passió” így egymás tükörképe: ellentét és azonosság (Március szűz liget).
A múzsák hallgatása elmúlt háborúk emlékét idézi meg. A zöldben sétáló szemlélődő a jelenen át a múltat is kénytelen észrevenni. Vérmező, Vármező, vérvádmező, vérsmező, versmező: a történelem lenyomata mindenütt ott van, a városi parkban, ahová a beszélő pihenni megy ki (Mert), lefejezett forradalmárok, elhurcolt zsidók kísértetei bukkannak föl, hiába igyekeznek őket láthatatlanná és hallhatatlanná tenni, vagy szinte emberfölötti erőszakkal megsemmisíteni (Ököleső).
De nem csupán az elmúlt, hanem az eljövendő háborúról is szólni kell. A politikai költészet létjogosultsága ma aligha megkérdőjelezhető, a benne rejlő csapdák azonban egyértelműen megmutatkoznak a Versmezőben. Azon túl, hogy a szövegek többsége túlságosan is könnyen hozzáférhető, ezáltal pedig didaktikus lamentálássá válik (mint történik az a Magyar tél 2012 vagy a kifejezetten gyenge Eurafrika esetében), gyakran támadhat az az érzésünk, hogy inkább publicisztikát, mint költészetet olvasunk. Ez a kettő korántsem áll egymással éles ellentétben, és ha végiggondoljuk (és nem tévesztjük szem elől Tábor erős Ady-kötődéseit), akár még legitim zsáner is lehetne, ha a hírfogyasztó nagyközönség nem szokott volna el a versolvasástól, művészi értéke azonban csekély, különösen ha olyan filozofikusabb hangvételű szövegekkel vetjük össze, mint Az ország, a kert, amely tömören, mindössze két sorban foglalja össze a politikai művészet ars poeticáját: költő az, aki „az ordítóknak verssel felel”. Mást ugyanis nem tehet: nem válthatja meg a népét, hiszen megváltás nincs, helyette csak „meg-megváltást” kapunk, pótcselekvéseket, figyelemelterelést, száraz földet a tátott szájba.
A kert szimbóluma középponti helyet foglal el a kötetben, a Versmező sarokköve, amely minden elemet egyetlen egésszé rendez. Nem pusztán egy zárt magánpark ez: éden, paradicsom, ahonnan elindultunk, és ahová végül visszatérünk (az utolsó ciklus elején egy a Genezisből származó idézet szerepel mottóként). Az alkotó saját birodalma, amelyet részben magának alakított ki, részben – ahogyan a földből kisarjadó növény is – önmagából keletkezett. Elvonulhat ide, de ki is csukódhat belőle; a külvilág pedig, amelyet kívül akart hagyni, erőszakkal betolakodik, „mancsuk a kertre tenyerel”. Az ártatlanság elvesztése azonban nem jár a remény elvesztésével: a beszélő éppen abból merít erőt, amit ő maga nevelt a földből. A nyelv visszabeszél, a költőn át, aki egyszerre médium és formáló: rajta keresztül szűrődik át a nyelv önakarata. Így válik a beszélő alkotóvá, az alkotó beszélővé.
A kert egyszerre intim, otthonos, és végtelen birodalom, amelyben egy arctalan Beatrice szolgál az alkotó kalauzául. Nő, asszony, lány: névtelen, archetipikus alakok sorjáznak elénk a lapokon (figyelemreméltó, hogy a kötetben összesen egyetlen női név szerepel, ellentétben a gyakran megszólított, illetve megjelenített férfiakkal). A beszélő társaivá fogadja őket, állandó, de nem egyenrangú kísérőkké, akik a klasszikus múzsa modern újraszületései. Lehetnek légiesek és tünékenyek, mint a játékos, könnyed Léggömblányok alakjai, vagy súlyosak és veszélyesek, mint a seb láthatatlan kísértete. A goethei-dantei szellemiség leggyönyörűbb kifejeződése az Asszonyváros, ez a pillanatnyi benyomásokra építő szólabirintus, amelyben Velence, víz, Olaszország, pokol, purgatórium, paradicsom, ewige Frau és Divina commedia keveredik egymással szabadon, hogy rögtön utána az utolsó ciklus első verse, a Kétszerszületés hasítson bele az illúziókba, és a behatolás helyett a kilökődést, az édenbe való belépés helyett a belőle való kizárattatást jelenítse meg. A beszélő ezáltal mintegy kulcsot kínál ahhoz, hogy megérthessük utazását: a nőknek a paradicsomba való visszajutás lehetőségét keresi, egy utat a kertbe, amely a kezdet kezdetén otthona volt, mostanra azonban már idegenné vált.
A Versmező azonban nem egyszerűen egy kertről szól: ő maga a kert. Nem csupán hossza, de heterogenitása is feltűnő, különösen hogy Tábor elmondása szerint versei mindig jelentős válogatással jelentek meg. Itt, amennyire meg tudom állapítani, nem ez a helyzet, ami a szerkezet és a színvonal rovására megy. Kicsiszolt műremekek (mint a legtöbb fönt idézett szöveg) mellett semmitmondó közhelyeket is kapunk (mint a Metanoia vagy a Perzselés), amelyek csak hígítják, de nem gazdagítják az összképet. Kérdés persze, hogy mi egy verseskötet feladata, lényege, szándéka: egység legyen? válogatás legyen? önálló szövegeket tartalmazzon? egymásra utalt szövegeket szervezzen egésszé? Úgy gondolom, a legtalálóbb alighanem a „lenyomat” kifejezés lehetne: a kötet az elmúlt hat év tanúságtétele, egy hetegorén szövegegyvelegen át; bölcselet, személyesség, ötletek, emlékek túláradó és kakofón vidéke. Innen indulunk el, és amikor szükségünk van rá, ide térünk vissza „szót szakítani az Élet Fájáról”, amely sohasem hal el, mert gyökerei a múltba, ágai a jövőbe fonódnak. (L’Harmattan, Budapest 2015.)
Evellei Kata
Discussion about this post