A Monolit nem könnyű olvasmány – sem a szó szoros, sem annak tág értelmében. Vaskos, közel háromszázötven oldalas terjedelmével nemcsak egy, az eddigi pályát összefoglaló, reprezentatív versgyűjtemény, hanem olyan szövegegyüttes is, amely folytonos változásával, organikus alakulásával próbára teszi olvasóját.
Lanczkor Gábor a kötet kapcsán egy interjúban azt nyilatkozta (Jelenkor Online), hogy a Monolit átszűrt szövegek gyűjteménye: egy olyan vers sem maradhatott a válogatás része, amely kicsit is gyanús. A hét ciklusba, s ezeken belül is még külön, kisebb egységekbe csoportosított versek olvasása során magunk is érezhetjük, hogy a szövegek koncentrálása sikeresenek bizonyult, hiszen meglehetősen sűrű, olykor már-már áthatolhatatlan, igen nehezen hozzáféthető versek követik egymást.
Az első ciklus – Kihűlő kőzetrétegek – erős felütés: a fülszövegben Térey János hívta fel a figyelmet Lanczkor költészetének dunántúli, pannon ihletettségére. Azonban az itt megrajzolt pannon táj – habár minden olyan elem megjelenik benne a bazaltoktól a tanúhegyeken át a partig, amelyekről rögtön erre asszociálunk – egy teljesen más, ismeretlen oldalát láthatjuk meg. A versek beszélőjének rezignált nézőpotját, önmaga és a táj viszonyának esszenciális meghatározását jól összefoglalja a kötet harmadik verse: „Egy kialudt vulkán feltáruló anatómiája / Az nem egyenlő egy bazaltbánya ötven évével”. A kihűlő közetrétegek mint cím, valamint az azokban rejtőző, vagy éppen erőszak nyomán feltáruló kráterek az első ciklus, s maga a tájábrázolás-koncepció kettős feszültségére világtanak rá. Egyfelől a természet körkörössége, annak organikus, embertől független alakulása mutatkozik meg bennük, ugyanakkor az indusztriális világ rombolása is hangsúlyosan megjelenik, amely a természetes kráterek mellett a mesterséges üregeket is létrehozta, végérvényesen és erőszakosan átalakítva ezzel a pannon táj anatómiáját: „Úgy robbantgatták le a megbomlott falból a tömböket. / Csillék, sikló, saját iparvasút. / Szegélykű, kockakő. És még a zúz-/alék. Eredményeképpen egy új kráter született // napi ötszáz tonna kő hűlt helyén”. Ezek a tájversek már az antropocén kor szülöttei. Az ökoszisztéma itt már nem önmagától alakul, hanem végzetesen alakítják: sajátos ön- és társadalmi reflexió is, egy olyan folyamat aprólékos bemutatása, ahol a pusztítás az új „teremtés”.
A ciklusban a tájsebeket feltáró szövegek mellett szerelmes versek is helyet kaptak: a Hatsoros vagy épp az Egy dél-alföldi fuvoláslánynak című szövegek, akárcsak a tájversek, jól mutatkák a kint és a bent kettősségét, a résztvevő és a szemlélő feszültségének dinamikját. A személytelen személyesség jelzőjét már többen alkalmazták Lanczkor Gábor versei kapcsán. Kiváló példa erre a holdi meteorbecsapódások metaforájával leírt szerelmi apoteózis: „Hiszen // a fényes oldal / ragyogása elrejti a legnagyobb becsapódások villanásait / is”, vagy két ciklussal arrébb a Manifesztum című vers két szakasza: „Akár a nápolyi templom, amely / mellé bevágott a nehézüteg – / megremeg a lég és az építmény, / lehull belül a fiatal, barokk máz. // A fiatal, barokk mázunk lehull. / Az tárul fel, ami volt, szűzi és / már ős öreg, melyben magmaradtunk”. Ugyanakkor ezen a versbeli pozíción túl a kötetben „klasszikusabb” típusverseket is találunk: ahol a megszólított és a beszélő szólamai a „hagyományos” szerelmi líra hangján szólalnak meg, mint példáu az E súly elől című szonettben.
A természetes és ipari környezet mellett a különböző kulturális terek, mítoszok és gondolatrendszerek is szerves építőelemei a Lanczkor-költészetnek. S ahogy egyre nagyobb teret hódítanak maguknak a különböző kulturális kódok, úgy emelkedik a szövegek tétje is: nincs megalkuvás, legyen szó a Horácban többszörösen és több szövegszinten megidézett Berzsenyiről, a Rekviem szakítást leíró szonettjeiről vagy a Folyamisten című versről. Az, hogy minden egyes kulturális utalás pontos referenciáját feltárjuk, talán lehetlen vállalkozás: kétségtelenül egyedi és szokatlan szövegvilággal állunk szemben. Ez pedig nemcsak a tartalomra, de a formára is igaz. Olykor feszes, ritmizált és rímelő sorok követik egymást, máskor a soráthajlások és az ismétlések adják meg a szöveg hömpölygő dinamikáját. A kötetbeli versek motívumhálóinak rétegzettsége is váltakozó: néha oldalakon keresztül, erőltetett menetben kell haladnunk a versekkel együtt, hogy aztán egy áttetszőbb szöveg elolvasása alatt felkészüljünk az újabb etapra.
A negyedik ciklusban – a kötet mértani közepén – a verscímekben reneszánsz, barokk, romatikus és kortárs festők képei sorakoznak. Az első verscsoport Goya „fekete képeit” idézi meg: a házat járjuk körbe, ahol az eredeti freskók megszülettek, ott tizennégy kép – itt tizennégy vers. A képek eredétéről egyébként Az emeleten. Mind itt vannak című szövegben esik szó, mintegy tájékoztatva és orientálva az olvasót. Persze itt sem klasszikus képleírásokkal állunk szemben, mint a műfaj eredetijében, bár a „fekete képek” hangulata nyomot hagyott a szövegeken, de a versek „keretei” között éppúgy megfér egy népdal és egy népballada parafrázisa, mint a löszfalak vagy a Sághegy-kráter kiszögellései. A képleírások második részét a szemlélődés és az értelmezés kettőse szervezi. A néző-beszélő egyszerre lép közel a képehhez és lép túl rajtuk, ahogy a Caravaggio: Szent Máté és az angyal című versben is olvashatjuk, az ő tekintete nem „lassú tekintet”, nemcsak „súrolja” a képeket. A művészetértelmezés mint ön- és világértelmezés versei ezek, reflexiók sorozata, ahol az én a műalkotásba csúszik át és vissza: „Kell a ruha a testre. / Takarja / azt, ami a lábszára. Combja. Törzse. Karja. / Az anyatermészettel készül el felesbe // az anyag kiszabott mintája. / A lábszárat. A combot. Törzset. És a kart. / Amit takar. / Azokat imitálja. // Anyaga meg a lélek szégyenét. / Pédául ez / a szőrből hengerelt sűrű nemez / belülről délben is sötét” – áll a Joseph Beuys: Filcöltöny című szövegben.
Különös szövegpoétikai eljárást mutat a képleírások utolsó része, ahol a „fejezetcím” a nyolc festő és képeik címe, ugyanakkor az egyes szövegek már új címmel szerepelnek egymás után. Utalnak ugyan az „eredeti” alkotásra, de e gesztussal még jobban el is távolodnak tőlük.
A hatodik ciklus az „indo-magyar festőnő”, Amrita Sher-Gil életútját idézi meg születésétől tragikusan hirtelen bekövetkezett haláláig. A szövegekben magyar, indiai és európai városok bukkannak fel, egybecsúszik Európa és a kolonalizált India világa, tényközlő, tárgyias hangnemüket néhányszor megtörik a szövegbe idézett és épített verssorok Adytól vagy épp Vörösmartytól. Ez a ciklus szintén jó példa a kötet más szövegeit is szervező átjárhatóságra, idő-, tér- és szövegköziség következetes alkalmazására. Minden kompromisszumtól mentesen. A tájak, műfajok, idősíkok, szubjektumok egymásba írása, olykor átláthatatansága és gyors váltakozása adja meg a kötet sajátos ritmusát, ugyanakkor ez is teszi próbára az olvasót. De ahogy ezt Lanczkor mondja a már idézett interjúban: „költő vagyok, nem néptanító vagy guru”. Ez a lírai öntörvényűség pedig a kötet minden egyes betűjében ott van.
A záró, hetedik ciklus, amely az új verseket tartalmazza, hasonlóan a korábbi szövegekhez, változatos poétikai és tipográfiai eljárásokat mutat fel. Talán a motívumok azok, amelyek hidat képeznek régebbi és új versek között. Három szöveget emelnénk ki: A Fehér-tavi darvak, a Nyolcsoros, valamint a kötetzáró Az asztal című verset. Utóbbi pozíciója miatt talán egyfaja ars poeticaként is olvasható: a beszélő mint a teremtésmítosz relikviáinak őrzője, megidézője és létben tartója, a sorozatos határátlépő, aki minduntalan kommentálja saját belső és az őt körülvevő – természeti és kulturális – világ változásait.
A monolit egyetlen, nagy tömbből álló, architektonikus elem. Lanczkor Gábor gyűjteményes kötetének versei ugyanakkor egy akár széttartónak ható, olykor nehezen felfejthető kódokkal játszó szövegtestet mutatnak fel. Végigolvasva a kötetet ez a divergens költői világ mégis szép lassan egyneművé simul, köszönhetően a vissza-visszatérő motívumoknak, a szövegek szerkezetének vagy épp a néhol erőteljesen kiugró versritmusnak. Akár egy kortárs zenemű: figyelmet követel, próbára tesz, de betekintést enged egy nem megszokott szabályok szerint működő, mégis organikus világba.
Lanczkor Gábor: Monolit
(Jelenkor, Bp., 2018)