Vasadi Péter: Szvjatoszláv

A Richter?, mondják
a barátai, igen, társalgás
közben huncutkodva vissza-
hőköl, belenevet álságos
csodálkozásaiba, mókázik,
mutogat, meghajol utcán
a lompos-nagyfülű spánielnek,
hátradől a karszékén,
s mintha egyedül lenne,
a távoli erdő szépségébe
merül. Most igazi.
Ilyenkor megszólíthatatlan.
Úgy közelít szmókingban
a zongorához, mintha meg-
birkózni akarna vele.
Finoman lépdel vissza-
felé, s csöndes örömtől
fényes az arca… Mielőtt
kezdené, sokáig térdén a keze.
Érintgeti a billentyűket,
futkos rajtuk az ujja.
Mintha rajzolgatva keresgélne.
Halk, szelíd. Mind lassúbb.
Mintegy titokban leli meg
Schubertet. Olykor mellé üt,
nem rendül meg. Már él,
amit útjára bocsátott,
a kimondhatatlan.
Dúdol. Richter, te
kisfiú, égi gyerek vagy.
De készül benned az
erdőtűz. Most még elemi
gyöngédség simul el
körülötted, ám két
robajlás közt, mik
hirtelen dőlnek ránk,
mint nyikorgó fák
lombozata, hallani már a
tűz ropogását. Belőle
tör elő Rachmanyinov
fenevadja. Fönségesen áll,
mint az egyiptomi állat-isten
szobra. Most szólítja a többit.
Megtisztel téged, Richter
a nagyság, ez a zenei
ítéletidő. A hátad mögött
tucatnyian összeverődtek.
Lekuporodnak, figyelnek.
S ahogy befejezted,
macskatalpon elosonnak.
Félnek a tapstól.
… Az a tölgy pedig a
moszkvai parkban, mit
a koncert utáni futásod
végén megölelsz, vár
rád, lomblengés nélkül.