Az elvarázsolt park – ha épp kedve szottyan – egy elátkozott, régi papot kelt életre. A földből gondolatok párolognak, az álmokból lett levelekben fejfájás elleni szérum lötyög. Árnyakon át közlekedő perzsa küldönc közvetít az ikertestvérek között, a kisboltban iróniát árusítanak. Nem csoda hát, ha egy kislánynak valahogy félrecsúszott az aurája, de az sem kérdés, hogy a üvegfújóknak új lelkük sarjad minden reggel. A vers migrénbe ragadt, a sarokból kafkányi történeteket lehet kivágni. A vénekből a háború emléke nem távozik többé, és tudatgőzös katalán snittek készülnek róluk. „(E)nnek semmi / köze az értelemhez.”
A Saját perzsa nem könnyű darab. Mintha rádiónk keresőjét csavargatnánk frekvenciára, műsorra vadászva, és az állomások közti sistergés, meg a szünetjelek után itt-ott egymástól teljesen elütő zenezúzalékra akadnánk. Ilyen érzésünk támad, miközben Sopotnik Zoltán kötetét olvassuk. Aztán újra és megint. Valami ódon, fájdalmas ritmust lop a napunkba. Egyszerre kakofón és dallamos, atonális, de folyvást a helyes hangnemet kereső. Sopotnik újrahangszereli néhány korábbi szerzeményét, de először felbukkanó tételekből is azonnali remixet készít. Következetlen misztikát kever, lazán vált sávot. Kommersz barackkal átvészelt taxissztrájkra kocsmai hip-hop recitálást húz. Versbeszéd és a próza között felvert szabadtéri színpadán szerelembe menekülés és tanácstalan tépelődés lökdösi egymást. Olyasmi élményt kapunk könyvétől, mintha egy kifestett glam-banda szimfonikusokkal kiegészülve játszana dzsessz-sztenderdeket meg SKA-alapokra írt protest dalokat. Egy-egy kiállást a régi idők emlékére öldöklő trash-téma követ, a színfalak mögött pedig egy csintalan kisfickó időről időre az erősítőt is lehúzza. Mire a lábunk dobolni kezdene, másutt tart már a zavaros igéket kántáló MC. Nem könnyű vele menni.
Sopotnik negyedik kötetének két-két versciklusa közé egy prózai rész, a Lassú társas című – egy 2007-es interjúban már emlegetett, tehát akkor már körvonalazódó, készülő – hosszúnovella, vagy ha úgy tetszik, kisregény ékelődik. Hagymalevelekként óvják, fedik a köréje írt lírai szerzemények. A Saját perzsát mintegy kettészelő prózabetét ugyanis nemcsak a könyv legerősebb része, de megkockáztatom: annak váza, magva is. A szöveget körülölelő versek pedig mintha a Lassú társas kulcsmomentumait játszanák vissza, s jobb-rosszabb modulációkban (újra)szcenírozva azokat markánsabbá, refrénszerűvé tételükről gondoskodnának. A rövid epizódokból építkező, szürreális elemeket valóságos szituációkkal összeeresztő, keresetlen, gyors és meglepő, az archaikus-transzcendens nyelvréteget bárdolatlan-blaszfém megszólalásokkal elegyítő próza rágódó-merengő, a keserűséget iróniával palástoló, meditatív-lassú-álmos versbeszédben visszhangzik. Utóbbi ismerős lehet Sopotnik előző, Futóalbum című könyvéből, előbbinek pedig a Krokodil című első kötet táján lelhetünk tán gyökereire. Az üvegbe suttogott félelmek, a feltárt sebek, a szavak, a nyelvek és a hit keresése ugyancsak régóta jelen vannak Sopotnik műveiben. A legújabb kötet beszélője árnyakkal néz szembe, a múlt sötétjébe merül, vágya „(e)lérni az események szélére, s onnan / görgetni fel mindent, akár a megunt perzsaszőnyeget.” Legendákba kapaszkodik, hogy kevéssel később le is bontsa a belőlük emelt falakat. Célja, küldetése – ahogy az a Képradar című versben megfogalmazódik – „(m)egfejteni egy / ismeretlen, / felbőszült családot, / majd visszamenőleg / elképzelni / benne a gyereket.” Tisztában van azzal, hol tart, arra kíváncsi inkább, hogy került oda. A Futóalbumban megszólaló én a megtisztulás vágyával körözött a szorongás tótájékán, ám a frusztrációt lebírni nem győzte. És így jár a Saját perzsa beszélője is. Kétely és irónia mardossa. Birkózik bár a démonokkal, szabadulni tőlük nem tud.
Új terepen is megmérkőznek mindenesetre ő meg az árnyak. És Sopotniknak szemmel láthatóan jól áll a próza. A Lassú társas törzsi gyárromantikáját, konyakszagú apahiányát, nyúlvéres udvarát, UFO-it, farkasembereit, kamaszkori hőbörgéseit, vagyis a benne foglalt birkózást a nyelvvel, emlékezettel valami fésületlen, sámáni kémia teszi koherenssé. Működik. A szöveg itt-ott Pozsonyi Ádám „A Lenin-szobor helyén bombatölcsér tátong” című könyvecskéjének kisrealista, kelet-európai punk-groteszkekjeit idézi, másutt Cserna-Szabó András nagyotmondós, epés-hányós kocsmajelenetei derengenek fel, legjobb pillanataiban pedig Bodor Ádám tárcáinak archaikus-anarchikus, az irrealitás napi rutinjában létező vak kisközösségeit juttatja eszünkbe. Sopotnik ebben a részben hányaveti naplójegyzeteknek ható, néhány centivel mindig a valóság felett járó, de a mítoszt rendre leleplező, a pátoszt alaposan hókon vágó, bizsergető, zsigeri mesét ír. Múltban ragadt hősének, mielőtt továbbindulna, muszáj visszanéznie.
Gyárkaput, kápolnát, üvegfúvókat, dörzsölt vajákosokat, világháborús veteránokat lát. Egy elveszett apát és egy elvesztett ikertestvért keres. Kérdéseket tesz fel, helyzeteket, helyszíneket vizsgál. Nyomozásba fog, de tudja jól, nincs egyszerű dolga. „Felkapcsolja a sáros villanyt, / pont a nappali alatt. Elkezd / végre beszélgetni, magával.” Felásott föld, buja vegetáció, árnyak, köd és templom. Pont, mintha egy baljós pszicho-thriller kelléktárát vennénk számba. Ám mindez jobbára kifejtetlen, funkciótlan díszletelem marad. Ebben a kísértetjárta vázlat-világban indul a Saját perzsa narrátora családja – s végső soron saját maga – keresésére.
Ha már családnyomozásról esett szó, nem érdektelen tán a Saját perzsát Áfra János ugyancsak a Könyvhétre megjelent Glaukóma című verseskönyvével olvasni össze, melynek Sopotnik szerkesztője is volt. Mindkét kötetre jellemző a fentebb már említett balladisztikus-töredékes naplószerűség, de hasonlítanak abban is, hogy öndefiníciós, önsorsértelmező, terápiás szándékkal vágynak családtörténetet elmesélni. Míg Áfra verseinek központi figurája mások szeméből tükröződik, alakját az emlékezet zöldhályoga mossa el, mesélői mintha egymásnak adnák a szót, addig a Sopotnik-kötetben maga az elbeszélő próbál emlékei közelébe férkőzni, ő kísérli meg sziszüphoszi rendületlenséggel és hiábavalósággal oksági lánccá fűzni a rá maradt múltat. Mindkét könyv testi-lelki örökséggel vet tehát számot. Sopotnik kötetében a migrén a kapocs, Áfránál a testi hiba. A kínzó fejfájás a Perzsa rutinban alakkal bíró, fájdalmas stigma. Másfelől olvasva viszont a kiválasztottság szimbóluma. Ha a felmenők nem a perzsákkal, hanem a rómaiakkal állnának kapcsolatban, cognomenjük bizonyára „fejfájós” volna.
Iróniát azért mer jelen szöveg bátran használni, mert a Saját perzsa is fontos kötetszervező – vagyis inkább kötet-dekonstrukciós – szerepet szán a szarkazmusnak. Alighogy az elbeszélő magasztos mondatokkal festené magánmitológiájának meghatározó morzsáit, rögvest ott terem a gúny lándzsája, hogy vészjóslón csillogó, éles hegyével távol tartson a fennkölttől, bagatellizálja, profanizálja azt. A kötet első számú konfliktusa szerintem az, hogy a lírai/prózai én próbál ugyan töprengeni, közel hajolni a rá maradt történetekhez, ám a múlt megértését illetően mindvégig szkepszis munkál benne. Elemi vágya bár a kibeszélés, magára olvasás, a mesélés örömének mégsem adja át magát teljesen. Tisztában van ugyanis azzal, hogy az egyszersmind menekülés is. Gondoljunk csak a Fokhagyma emelkedett gondolatfutama utáni versvégi, kijózanító, kacagó bonmot-ra: „mintha közöm lenne / a történethez, mintha / bennem működne tovább. / Pedig csak a fantáziám / gyorsabb, mint az átlag.” Bár az is igaz, hogy a versbeszélő olykor a csináltág ellenére ragaszkodik világához, jól esik abban elvesznie: „Persze csak ő találta ki az egészet, de / hát miért fosztaná meg magát a saját / perzsáitól?” – olvassuk a Perzsa rutin című versben. Jellemző, hogy a Migrén című versben egymás mellett tűnik fel Babits és Kassák alakja. Ha akarom, mint a formai mívesség és az azt szétvető-felülíró anarcho-avantgárd lelkesültség antagonisztikus figurái.
A kötet leírható konstrukció és dekonstrukció, harag és jó kedély, felidézhető és elbeszélhetetlen ellentétpárjaival – lásd még a perzsa vallás Szent és Romboló Szellemének örök harcát – is. Dualizmusának hevessége magyarázza tán félbehagyott, félig gondolt gondolatait, valamint azt is, hogy egyes részeket túlbeszél, mást kifejtetlenül hagy, vagyis néhol arányt téveszt. A versekben sűrűn változik a narrátori pozíció – olykor versen belül is –, de a kötet központi szimbóluma is (transz)formálódik. A perzsa először bensőben lakó szellem, akivel a narrátor beszélget, ő pedig válaszolni képes, máskor az üvegfúvók leszármazottaira vigyázó nép random reprezentánsa, s eztán nyeri csak el a két testvér közti telepatikus csatorna funkcióját. Eddigre viszont már nem beszél, dress code-jával jelel csak. Nem beszélve arról, hogy – amint a Radír című vers is mutatja – a narrátor-én előző életeit is könnyű szerrel képes bejárni. A kötet fikciójába behozza ezzel lélekvándorlás lehetőségét, s ezzel feleslegessé is tesz bárminemű ragaszkodást a felmenőkhöz, hisz akkor ők sem lehetnek többek jó-rossz karmával bíró megunt, magányos lézengőknél. Következetlenségével – úgy tűnik – önnönmagát vérezteti ki a szöveg.
Csakhogy adódik a kérdés: kérhetünk-e épp következetességet számon a Saját perzsa meséjén? Hisz olvasása közben sokszor úgy érezhetjük inkább magunkat, mintha véletlenségéből egy fülbegyónásba hallgatnánk bele, vagy egy próféta lefordíthatatlan noteszlapjai kerülnének elénk. Hit és kétely egyszerre harsan a kötet elbeszélőjében. Narrációjának lüktetése épp a világba kiáltott intim beszédmód pulzálásának tudható be. Mindazonáltal a könyv szándékolt, vagy véletlen elrajzolásai roppantul megnehezítik a befogadást, eltávolítanak a történettől, végig bizonytalanságban tartanak, és roppant küzdelmessé teszik az olvasást.
A kötet elbeszélője több ízben említi, hogy az általa olvasott könyvek legnagyobb részét a kertjében ássa el. Azért tán, hogy szikárabbra rágcsálja őket pár földmélyi, szőrös fog. Kíváncsi vagyok, a Saját perzsa könnyed-nehéz világából miféle újabb mítosz hajt majd ki! (Libri Kiadó, Bp. 2012)
Discussion about this post