Régóta gyanítottam, hogy a feleségem megcsal. Bizonyosságot azonban csak akkor szereztem, amikor a Casserole étterem halvány arany fényében megpillantottam őt. Azt a méregzöld bársonyruhát viselte, amelyet az első házassági évfordulónkra kapott. A hátkivágás a boltoskisasszony szerint illetlenül mély volt, először nem is akarta eladni. Mocskos ruha, nem akarhatja, hogy az asszonya mocskos ruhában járjon, mondta akkor, és most, hogy egy idegen kéz siklott a finom anyagon, értettem, mire gondolt.
Élise, a gyorsíró kisasszony hat hónapja dolgozott a cégemnél. Jól megértették egymást Coline-nal, mindketten fiatalok, gyönyörűek voltak, néha elmentek együtt vásárolni, és gyakran összesúgtak és kacagtak az irodában, míg én telefonáltam. Élise a kezével Coline jobbjáért nyúlt, és az ajkához emelte egy röpke csókra. Nem vettek észre. Csak kortyolták a pezsgőt, amit a tőlem kapott pénzből vettek, és nézték egymást.
A pincér a szokásos asztalhoz, a szomszédos szeparéba ültetett minket. Az egész vacsora alatt hallottam Coline nevetését. Az ő mosolyát kerestem a partnerem arcán, de Inés nem Coline volt. Ő nem tudott Marie d’Agoult idézni, nem érdekelte a részvénypiac napi forgalma vagy a lyoni munkássztrájk. Inés csak készséges volt. Odaadó, bármire kapható. A desszert előtt a mosdóhelyiségbe indult, és Coline észrevette. A két szomszédasszony üdvözölte egymást, de Inésen látszott, hogy szörnyű zavarban van. Coline felállt, csupa báj és udvariasság volt, mint mindig, két csókot nyomott Inés arcára, majd rám pillantott.
A Casserole félhomályos asztalairól és diszkrét személyzetéről volt híres, nem tűrtek meg semmilyen jelenetet, így mindenki visszaült a saját asztalához. Inés menni akart, de én ragaszkodtam a desszerthez. Úgy éreztem, a Tarte Tatin megégett, keserű volt és száraz, Inés pedig nem fecsegett többet, lesütötte a szemét, és még egy újabb pohár pezsgőt sem kért. A szomszéd szeparéból ezúttal Coline szipogása hallatszott át, hiába próbálta Élise csitítgatni. Néhány perc múlva felálltak, a feleségem az asztalomhoz lépett, engem nézett, menjünk haza, sírta, de én nemet intettem. Végül Élise kísérte ki, a keze Coline csupasz háta bőrén volt.
A Hotel Chêne portása csak biccentett, mikor megérkeztünk. Itt nem beszéltek, nem hallottak, nem láttak. Előkelő hely volt, de kocsirendező, ajtónálló, londiner vagy felvonókezelő nélkül. Csend volt, és bár a legtöbb vendég ilyenkor érkezett, a gyors kiszolgálás miatt nem kellett sokat időznünk a hallban. Inés általában már a felvonóban megszabadított a sálamtól, de most csak állt mellettem szerényen. A nyakára hajoltam, nem hagyhattam, hogy bárki elrontsa az esténket. Azt a tüzet kerestem benne, ami Coline-ban égett, de most sem találtam. Mikor megnyomtam az ötös gombot, és keményen belemarkoltam Inés combjába, még láttam elsuhanni egy sötétzöld ruhát a záródó felvonóajtók között.
Sosem voltam becsvágyó ember. Egész életemben csak két dolgot akartam: egy szerető feleséget és egy fiút, aki megszolgálja a szeretetemet. A házasságom boldog volt, amiről Coline gondoskodott. Értelmes, türelmes, törődő asszony hírében állt, szerettem az ő fényében fürdőzni. A Coline-t körüllengő misztikus elérhetetlenségnek hála a hölgyek körében népszerűvé, az urak körében irigyeltté váltam, amikor igent mondott. Néha még mardosott a kétség, hogy mit láthatott éppen bennem, de az önhittség és Coline szeretetteljes szavai elnémítottak minden zajt.
Idegesített Inés illata, mélysége és puhasága, és hallani véltem a távolból Élis és Coline hangját, szeretkeztek. Inés sosem volt jó szerető, de magamat sem tartottam annak. Elvette, ami kellett, én is így tettem. Mindketten szerencsésen házasodtunk, mégis egymás társaságában töltöttük az estét, tőlünk jobbra lehetett Coline, balra pedig Inés férje, valaki mással.
Bár házaink szomszédosak voltak, mindig külön kocsival érkeztünk és távoztunk. Inés általában a fülembe súgta, hogy a férjét mikor szólítja el ismét a kötelesség a városból, de most csak egy néma gesztusra futotta. Megigazította a nyakkendőmet és a sálamat, ami felidézte bennem Coline-t. Búcsúzóul szájon csókolt, éreztem, hogy ez nem csak a ma estére szólt.
A házban égett a lámpa, a kandallóban a tűz, Coline pedig a barna karosszékben várt. A szeme vörös volt, ölében a botrányos Simone de Beauvoir új kötete pihent. Még mindig ugyanazt a ruhát viselte, de nem tűnt mocskosnak. Itthon várt engem, előkészített egy pohár whiskey-t és két szivart, amíg én a zöld ruhás fantomtól űzve vigasztalódtam.
– Sajnálom! – Ugyanazt műveltük, ugyanott, ugyanakkor, mégis csak én kértem bocsánatot. Mi lettem volna Coline nélkül? Valami ma véget ért a Casserole-ban, amikor leültem a szomszédos szeparéba. Nem akartam elsírni magam, próbáltam kidörzsölni a szememből a bánatot, ez volt az egyetlen oldalam, amit a feleségem még nem látott. De őt nem is zavarta. Azzal a szomorú sajnálattal nézett rám, mint amikor egy végigdolgozott nap után nem tudtam befejezni a számlázást, és ő kivette a papírokat a kezemből.
– Te vagy a legjobb barátom – mondta, én pedig leültem a szemben lévő fotelba, és a pohárért nyúltam. Szivaroztunk, csendben megbocsátottunk egymásnak. Nem fordul elő többet, szólt később, és mellém térdelt. A kezébe vette az enyémet, az arcára, majd a hasára simította. Óvatosan gömbölyödött a tenyerem alatt, alig lehetett még észrevenni. – Sajnálom! – sírta most ő, és én láttam, hogy így is gondolja. Egy csepp öröm sem volt Coline-ban, csak iszonyat és félelem. Már nem a Casserole-ról, Inésről vagy Élise-ről volt szó, csakis kettőnkről, hármunkról. Nem akarta ezt.
Coline el akart hagyni, szabadon akart utazni, olvasni, szeretni, hiszen mindig is mondta, és én ebbe szerettem bele. Hiába könyörögtem, és ígértem neki annyi szabadságot, amennyit sosem tudtam volna jó szívvel megadni, már eldöntötte. Tanulni, dolgozni fog, mondta. Hallott egy orvosról, aki megszabadítaná a bajaitól, de ebben a kérdésben nem volt biztos. A rendíthetetlen Coline egészen összetört. Most először valami igazán mást akartunk az élettől, ezért el kellett engednünk egymás kezét. Neki az enyémet.
Másnap elhagyta a házunkat, és soha többet nem láttam a feleségemet. A következő hónapok és évek alkoholmámorban teltek, nem emlékeztem, mikor mondott föl Élise, mikor bántottam meg Inést, vagy mikor kezdett a cégem veszteséges lenni. Még az az egy nap sem élt tisztán a fejemben, amikor a bejárónő egy csecsemővel a karjában érkezett meg. Nem merte otthagyni velem, azt javasolta, míg egyenesbe jövök, ő vigyáz rá, Coline is ezt mondaná.
Évekbe telt, míg rendeztem az összes adósságomat, újra visszafogadott a társaság, és elengedtem a múltat. Corinne hol akadályozott, hol segített ebben. Klasszikus szépséggé cseperedett, hangos és határozott volt, évfolyamelső, majd a politikatudományok doktora lett, és legutóbb megkapta a Becsületrend lovagkeresztjét. Bármelyik szülő büszke lenne rá.