Wirth Imre versei

NÁLUNK NINCS EGY HANG, párbeszéd,
csak hangok, darabokra hull
minden, patkány visít, mikor
szabadon bocsájtom őket.
Nem ölök meg senkit, magam
mégis. Aludni kéne még
több ezer évig. Vagy tovább.
Nincs senki, aki tudna most
szeretni, gyűlölni, így a
holnapra tervezett élet
elmarad. Vaksin szeretem
a Himnuszt, dünnyögöm, aztán
lefekszem. Honnan tudjátok
rólam, mért lehet megbízni
bennem? Gyönyörű az élet.
A sírra borulni félek.


HOVÁ FOGSZ MENNI? Nem tudom.
Ezt nem mondhatod, ez ilyen
játék. És ha mégse, ellenállok?
Idióta. Rég nem rólad
van szó. Ezt nem mondhatod, ez
hülyeség. Na jó. Szeretnél?
Korod szerint éppen elfér
lelkedben ez az érzés.
Szép vagy, de nem. Igen, persze.
Meg tudod magyarázni, hogy
miért? Van tükröm, semmi szép
sincs bennem. Szép vagy szerintem.
Éjszaka. Hajnal. Ki tudja,
milyen messze jut egy emlék?


LÉTEZIK CSÖND? mire gondolsz?
A némaságra, ahonnan
kinézek. Egy szűk ablak van.
Talán wécé, talán élet,
menekülés mindenhonnan.
A szar szag nem zavar? Dehogy,
szerelmes vagyok a múltba.
Mi közöd hozzá, miért nem
a testvéreddel beszélgetsz
minden este? Csobogás vagyok.
Végigfolyok a rendszeren.


DE MILYEN egyedül lenni,
kérded, fogalmam sincs,
egy hét se telt el, mióta
elmentetek, igazából
ugyanaz, egy hete
várom, hogy valaki kérdez,
elmondhassam, ugyanolyan.
Nőnek a palánták, karó
beleverve, sírás nincsen,
nem jött elő az isteni
lényeg, nem buggyan ki a lé
a túlérettből, semmi sincs,
ami arra emlékeztet,
hogy ideiglenes gazda
vagyok. Markomból kipereg
a végtelen ígérete.