Kosztolányi Dezső Zászlóját évtizedeken át lobogtattuk iskolai ünnepségeken, és a tanári szándék szerint gondoltuk bár vörösnek vagy nemzetiszínűnek éppen. Az allegória pofonegyszerű: a zászló leglényege nem az anyag – a bot és a vászon –, hanem a láz, a rajongás, a lobogás.
Ki ne látott volna már szélfútta, széltépte zászlót lengeni, csattogva lobogni tornyon, kilátón, ház falán? És ki ne látott volna zászlót „szolgálaton kívül” – raktárban, szertárban, sekrestyében, toronyszobában? Összecsavarva, napszítta, stabilizálódott ráncaiban porral, pókhálóval, rovartetemmel, várva, hogy majd a következő, szédült lobogás kifújja belőle mindazt, ami a zászlóságtól idegen.
.
Végűl mindíg Isten útját követtem,
bár színem fekete.
Ezért, ha egyszer elfogadtatom,
úgy leszek az üdvözültek sorában,
mint leeresztett sötét zászló,
becsavart lobogó,
szótlanúl és jelentés nélkűl,
és mindeneknél boldogabban. | Pilinszky János: Bár színem fekete
.
Pilinszky zászlója – Kosztolányiéhoz hasonlóan – emberi attitűd metaforája. Semmi kimódoltság, nagyon egyszerű szavak. A köznapi, egyszerű kifejezések nyomán azonban szakadék nyílik meg az ember lába előtt – írja valahol Károlyi Amy. A nyolc soros vers látszólagos ellentéttel indul: valaki, akinek színe fekete – végül mindig megtalálja és követi az Isten útját. A fekete a szégyen, a bűn, a gyász, a halál színe, a paradicsomból kivetettségé, az ember bűnösségtudatáé, bűntudatáé. Az Isten útjára rátalálni azonban ebben a kivetettségben is van esély – Pilinszky meggyőződése, hogy az eredendően bűnös ember számára mindig nyitva az útra találás, a kegyelem lehetősége. Ez a – kegyelembe és az irgalomba vetett – hit élete és költészete (egyik) lényege. Ahogy költészetében, gondolkodásában ő viszonyul – megértéssel – minden dolgokhoz, bűnösökhöz és áldozatokhoz, úgy viszonyul hozzá az Atya. Vagy ez épp fordítva működik? Aki megtapasztalta a kegyelmet, tud kegyelemmel, irgalommal fordulni másokhoz? „A kegyelem ingyen ajándék” (Jegyzetlap az alázatosságról. In: Pilinszky János: A mélypont ünnepélye I. Budapest, 1984. 150. o.) – írja a személyes katolicizmusában cseppet sem dogmatikus mondatot, és hivatkozik rá sokszor, sok helyen.
Az Isten útja – legyen bármi – a labirintus közepébe vezet: „Hiszem, hogy a világ nem véletlen, hanem organikus, és önmagán túlmutató egész. Rengeteg valóságos szál és út vezet a labirintus közepébe. Bármelyiket választom, ugyanoda érek, ha választott és kijelölt utamhoz hű maradok. A valódi utak mindegyike: kereszt, valóságos öröm és valóságos szenvedés. A szeszélyes poroszkálás vagy az erőszakosan »kiépített« út viszont sehova sem vezet, se örömet, se szenvedést igazában nem ismer, nem tud elfogadni.” (Elátkozott ábécé. In: Pilinszky János: Önéletrajzaim. Budapest, 2021. 62. o.) A vers első két sorának magva ez a választás: bűnnel terhelten választani; választani merni az Isten útját, hiszen ez az út – Jézus szavai szerint – kereszthordozással jár. A választás közlésében azonban nyoma sincs farizeusi gőgnek: egyszerű szavak, tömör mondat idézi fel az esendőséget és alázatot, amely gondolkodásának sajátja.
„Én, mint drámai lény, az erkölcsi lénnyel szemben, vallásos lény, tehát eredendően rossz vagyok. Számolnom kell tehát a büntetéseimmel, a vezekléseimmel.” (A kereszt szálkái. In: Pilinszky János: Beszélgetések. Budapest, 2016. 78. o.) Míg az erény véges, csak az alázat teszi végtelenné, a bűneink őszinte felismerése „az alázat mesteriskolája.” (A különös szféra. In: Pilinszky János: Szög és olaj. Budapest, 1982. 241. o.) Elérni az alázatig is kegyelem – vallja másutt. „Az alázat a nullpont ünnepélye; – írja – Isten és ember legintimebb találkozóhelye, sírás és megvigasztalódás forrásvidéke.” (Néhány szóban. In: Pilinszky János: A mélypont ünnepélye I. Budapest, 1984. 421. o.)
„Ha egyszer elfogadtatom”. A vers harmadik sora a fordulópont, a lépcső a földi élet és az üdvösség között. Az „egyszer”-ben és a szenvedő igealakban nemcsak a bizonytalanságot, az alázatot és a vágyat, a „hazavágyást”, de a reményt is érezni. A kegyelembe vetett bizalmat. A pillanatot, amikor „a kétségbeesés magánzárkájából egyenesen és minden átmenet nélkül szabadul ki az egyetemes reménység tágasságába.” (Az önmegvetéstől az alázatig. In: Pilinszky János: A mélypont ünnepélye I. Budapest, 1984. 495. o.)
A negyedik sorban megszólaló „leszek” az egyetlen, biztos jövőt kijelentő ige a versben. A csupasz létige a földi és az égi világ kapcsolatának misztériumába, az isteni ígéretbe és a kegyelembe vetett hit tükre. Nemes Nagy Ágnes hiányolja Pilinszky dogmáktól mentes költészetéből a kételyt. „Szenvedő alkat volt, akárcsak az égboltja. A szenvedés megváltását és kegyelmét kereste, s a kegyelem éles sugarai minduntalan bele is világítanak szenvedő világképébe. […] Egy extatikus kegyelmi állapot jelei érződnek nemegyszer »fekete-fehér« költészetén.” (Nemes Nagy Ágnes: Az égbolttal volt eljegyezve. In: Bogyay Katalin: In memoriam Pilinszky. Budapest, 1990. 21. o.)
A következő három sorban (5–7.) a minden funkciótól megfosztott, így teljesen fölöslegesnek tűnő tárgy az alázat tökéletes metaforája. Bár Kosztolányi zászlója is alázattal szolgál – lesoványodott apostoli alakként lobog, beszél, szónokol –, ez a zászló hallgat. A szótlan, jelentés nélküli, sötét és becsavart lobogó – ha nevében ott rejlik is a lobogás lehetősége – távolról sem hasonlít a középkori táblaképek üdvözültjeire, akik kórusban énekelnek a Bárány körül, és lelkesen integetnek pálmaágaikkal. Sokkal inkább emlékeztet a tékozló fiúra apja ölelésében vagy a szent latorra Jézus ígéretében. Mert minél nagyobb a bűn, annál nagyobb az Isten kegyelme, és lesz a benne részesülő „mindeneknél boldogabb” (8. sor). Nemcsak mindenkinél, hanem – biblikus kifejezéssel – a teremtett világnál boldogabb.
Az igék hiánya ezekben a sorokban mozdulatlanságot és időtlenséget sugall, kimerevített pillanatot, a történeti időből való kilépést. „Az időről való meditációjában eljut annak felismeréséhez, részben Simone Weil gondolati hatására, hogy az ember a horizontális és vertikális idő metszéspontjában és valójában egy álló időben él. Ezt a látszólag kiterjedés nélküli, valójában az örökkévalóság időtlen helyét tervezte […] a vallomás nyelve által megváltani.” (Borbély Szilárd: A bal lator keresztje. Jelenkor, 1999/9. 763. o.)
Tudjuk, hogy Pilinszky költészetében a csöndnek milyen nagy a szerepe. Amikor elhallgatnak a szavak, megszólal a csönd. Becsavart zászlója is szótlan. „Mindeneknél boldogabban.” Nincs három pont. Nem folytatja, hogy a bűn – az evilági kontextusok szerint – ugyan megmásíthatatlan, de Isten végtelen szeretetére kell és lehet hagyatkozni. Hogy a megbocsátás minden, és a jézusi áldozat megtisztít és megvált. Nem méricskél, nem latolgat. Egyszerűen ott van a csöndben, amelyet átjár az Isten közelsége. Vagy a megterített asztalnál, ahová mindig is hazavágyott. A kegyelem helyreállította harmóniában, amely által „paradox módon csak az megváltható, ami megváltoztathatlan.” (Múltunk reménye. In: Pilinszky János: Szög és olaj. Budapest, 1982. 375. o.)
