Amikor kiszállt az autóból és nézte, ahogyan nagyapja megfordul a Ladával a szűk utcában, egyszerre elfogta a szorongás. Nem volt fogható ahhoz a bizonytalansággal vegyes izgalomhoz, amikor először álltak meg a zeneiskola előtt, és nagyapja szelíden, ugyanakkor ellentmondást nem tűrő határozottsággal tessékelte ki a hátsó ülésről, majd a kormányra támaszkodva megvárta, amíg eltűnik az iskola kapujában. Nem, ez a szorongás nem hasonlított a zeneórák előtti félelemhez, hiszen akkor, bármennyire is tartott az ismeretlen közegtől, tudta, hogy nagyapó kint megvárja az épület előtt, minek menjen haza a várostól 40 kilométerre, mire hazaér, már fordulhat is vissza. Most, amikor az autó egyszerre kikanyarodott az utca végén, és már csak a csomagtartó hátulja látszott, tűszúrást érzett a mellkasában, s olyan elemi erővel fogta el a honvágy, hogy ha nem lett volna szilajságra és kitartásra nevelve, biztosan elsírja magát. Márpedig, hogy néz az ki, futott át benne a gondolat, hogy gimnazistaként egyszer csak elpicsogja magát a kollégium ajtajában. Megfordult tehát, táskáját a vállára vetve nem várta meg, amíg nagyapja elhagyja a kereszteződést, nem akarta a pillanat már így is túlontúl erőltetett drámaiságába mind jobban beleélni magát, lendületet vett és elindult a lépcsőkön felfelé.
Ahogy belépett a nagy üvegajtón, a portán egy összeaszott arcú, fekete szemű bácsika igazította útba, az elsősök mehetnek a harmadik emeleti hálókba. A nevelő azonban már várta az újonnan beköltözőket, feléje is barátságosan közelített, bemutatkozott, és szépen helyére kísérte az ekkorra még félénkebbé váló elsőévest. Cuccait kipakolta a rendelkezésére álló szekrénybe, majd lehuppant az egyik emeletes ágy alsó részére. Tanácstalan volt, mit kezdjen az első vacsoráig maradó idővel. A többi srác, akikkel egy hálóba osztották be, még nem érkezett meg, így, gondolta, jut némi ideje megbarátkozni a hatágyas minden szegletével. Az ablak a városra nézett, rögtön kinyitotta és mélyet szippantott a miskolci későnyár délutáni levegőjéből. Hirtelen eszébe jutott a múlt héten kapott órarend, előbányászta a füzetek, kották és könyvek sokasága alól, és belenyilallt a gondolat, hogy akkor még mennyire kapaszkodott ebbe az egy hétbe, ami a költözésig hátra volt…! Még ott volt a szüret, még lehetett menni a faluba császkálni, még elkísérhette nagyapót a szőlőbe, és ha úgy adódott, visszafelé megállhattak a templomdomb aljában, a borospincénél. De szerette azokat a csendes, fülledt délutánokat, amikor alig szóltak egy szót, de minden mozdulatukkal értették és érezték egymást! Leheveredni a nagy diófa alá, nézni az eget, kortyolni néha a hűs, házi bort, belesimulni a borsodi dombok hullámaiba, majd elálmosodva bólintani egy jót az ebédig! Ezt igen szerette, és most, egyszerre elszorította a torkát valami ki tudja, honnan jövő szomorúság, ami nem hagyta el egész este, és ami, gyanította, már mindig is vele marad. Mert mostantól el kell szakadni a falutól, el a földúttól, ahol először vezethette nagyapja mellett a Dutrát; el a templom faajtajától és a karzat kis orgonájától, meg a harangtól, amit, ha meghallott gyerekkorában, úgy képzelte, egyszer majd harangozó lesz. És el kell búcsúznia a pálinkafőzés unalmas óráitól, a szalonnázástól és a borozgatástól, a Pajti kutyától meg a néma kacsáktól; de, és ez marta a szívét leginkább, el az öccsétől és szüleitől, el a nagyszüleitől.
Akkor, ott, a miskolci, lepukkant kollégiumi szobában, amelynek csöndjét most hirtelen felverte a megérkező első gimnazisták ricsaja-robaja, még nem sejthette, hogy az út, amelyre akkor lépett (szinte öntudatlanul), amikor elsőosztályos kölyökként zongoraoktatásra jelentkezett egy Isten háta mögötti kis faluban, mekkora távlatokat nyit majd meg számára. Elsőéves kollégista volt, az élete gyökeresen átalakult egyik napról a másikra, s ebben az új életben most készült megtenni az első lépést, haladva a röhögcsélő kamasz fiúk sodrában az étkező felé, ahol a konyhások talán most porciózzák ki a parizelt és a trappista sajtot, a paprikát és a citromos teát. (…)
Később, ha úgy adódott, rendszeresen lejárt a konyhára, kihasználva az üres időket, no meg a Marika jóindulatát, hogy szorító éhségét enyhítse. Ahogy ugyanis teltek a hónapok, délutánonként a Filharmónia irodájában kuksolt, kottákat nézegetve és ábrándozva. Kati néni, a Filharmónia kottatárosa és mindenese megkedvelte őt, akinek egyszerűsége és átható tekintete tudásszomjról árulkodott. Csodálkozott, hogy szabad délutánjait nem a többi sráccal tölti egy parkban vagy a kollégium udvarán, lányokat fűzve és dohányozva. Tudta persze, hogy nincs pénze, hogy a kiszemelt kottákat megvásárolja, mégis, olykor-olykor megengedte neki, hogy laponként másolja le azokat az irodában. A fiú számára valójában a Filharmónia jelentette a városban az egyetlen otthont adó helyet, ahol az éjszakai pokrócolások, az órai papírgalacsin-háborúk és a kollégiumi lányok ravasz, zavarba ejtő pillantásai elől nyugalmat találhatott.
Egy Bach-kotta nyűgözte le akkoriban. Nézte a finom papírra nyomtatott hangjegyeket, megszagolta a frissen kötött lapokat, érezte benne a szuhai táj melegét, s noha a szunnyadó honvágy már csak az esti órákban kerítette hatalmába, most az édesanyja emlékeiben őrzött gondoskodó kézmozdulatával hajtogatta az oldalakat a délutáni félhomályban.
A Bach-prelúdiumok hullámzó gazdagsága, tömöttsége, erőteljes, mégis lágy szólamai eszébe juttatták azokat a későnyári délutánokat, s a gondolataiban megszólaló mű most mintha különlegesen érintette volna: a darab, amelyre belső hallásával figyelt, egészen átjárta testének minden porcikáját.
A kotta ára vetekedett két havi menza összegével. Néhány percig gondolkodott, majd minden bátorságát összeszedve bizakodva nézett Kati nénire. Hátha oda tudná adni a kottát kedvezményesen. Hátha, reménykedett legbelül. Vagy részletre, kérdezte tőle.
Végül alkut kötöttek. A félretett fillérek őrzője Kati néni lett, ő pedig hétről hétre mind türelmetlenebbül várta a pillanatot, amikor végre táskájába csúsztathatja a prelúdiumokat.
Legközelebbi, otthon tett látogatása előtt még vetett magára egy pillantást a kollégium előterének nagyméretű tükrében. Pólóját igyekezett az öv szorításából kiengedni, miközben arra gondolt, vajon észreveszik-e rajta a derékban szorosabbra húzott nadrágot…?