Egy kisfiúnak, aki nemrégiben veszítette el az édesanyját, mostohája lesz, egy fiatalember Csehszlovákiáig is elmenne a szerelemért, a századelő Izlandján egy bohém lelkületű ingatlanügynök beleszeret egy kamaszlányba. Jón Kalman Stefánsson a tőle megszokott fanyar humorral átszőtt, szívmelengető, az emberi lélek legmélyéig hatoló, lírai prózában meséli el egy izlandi család három generációjának az emlékek és álmok elmosódott határvidékén játszódó történetét. Mi végre a szerelem? Az egymással töltött unalmas és viharos hétköznapok ellenére mégis, mi láncolja egymáshoz az embereket? Miféle véletleneken múlik egy ember élete? Érdemes-e tanyára költözni, aztán gyertyát tenni az ablakba? Milyen íze lehet a fókauszonynak és milyen a színe a halálnak? Mit jelent az, hogy fostalicska? És mit szólnak mindehhez az ólomkatonák?
Jón Kalman Stefánsson 1963. december 17-én született Reykjavíkban. 12 éves korában Keflavíkba költözött, ott élt 1986-ig. Dolgozott kőművesként, mészárszéken, halfeldolgozóban, egy nyarat rendőrként a keflavíki reptéren, később pedig középiskolai irodalomtanár és könyvtáros lett. Első verseskötete 1988-ban jelent meg, novellákat és regényeket ír. Háromszor jelölték az Északi Tanács Irodalmi Díjára, 2001-ben, 2004-ben és 2007-ben.
Jón Kalman Stefánsson Csillagok sercegése (2022 – Snarkið í stjörnunum, 2003) című regényének részletét Patat Bence fordításában a Typotex Kiadó engedélyével közöljük.
Jón Kalman Stefánsson
Csillagok sercegése
(részlet)
Az ólomkatonák aprók, ezért kevés alvásra van szükségük. Többnyire csak hajnalban alszanak el, illetve akkor, amikor előtűnnek a hegyek az éjszakából és kéklenek a reggeli fényben. Ekkor ébredek én, felülök az ágyon, magam elé meredek, és hallgatom, ahogy lábam a nappaliban lévő szőnyeget súrolja. Az ólomkatonáknak szerencsére nemigen kell több tizenöt perc alvásnál, néha az is elég, ha erősen rájuk gondolok, és máris felébrednek, megfeledkeznek egymás közötti vitáikról, körém sereglenek, puskáik csövét az ajtó felé szegezik, és addig várunk, amíg már csak a szívdobbanásunk hallatszik.
Amikor már jó ideje ébren vagyok, megszólal az ébresztőóra oda bent Apánál, olyan hangosan és hirtelen, hogy robbanásra emlékeztet: Apa forgolódik, és olyan képpel, mintha valaki le akarná hajítani a tömbház tetejéről, az órát keresve mindenfelé csapkod a kezével. Gyakran az ajtóból nézem, érdekes megfigyelni, hogy a nyugodt alvás egy szempillantás alatt tud kétségbeesett ébrenlétbe átcsapni. Apa néhány perccel később kimegy pisilni, akkor már kezd a piros tetős, fehér Trabanton közlekedő kőművessé válni.
Zűrzavar a fejemben
Korábban ez volt: én, Apa meg a brit és német seregre oszló ólomkatonák, utóbbiak persze jóval kevesebben. De mindez teljesen megváltozott azon a tavaszi reggelen, amikor egy nő lépett ki az apám hálószobájából és kiment a konyhába.
A nappaliban ülök a földön, nézek a nő után, és moccanni sem merek, ahogy a teljes brit hadsereg és a német szánalmas maradéka sem. Apával már rettentő régóta kettesben élünk. És még akkor is kettesben voltunk, amikor lefeküdtem aludni, erre megjelenik ez a nő, előjön a hálószobából és kimegy a konyhába, víz folyik, lábos kerül a tűzhelyre. Csörömpöl az evőeszköz. Nyelek egyet, telik az idő, a hálószobából egy mukkanás sem hallatszik. Szombat van, már hosszú időt töltöttem a nappaliban, szokás szerint a félhomályban ébredtem, és az ólomkatonákkal együtt kilopakodtam, és épp egy nagy csata folyt, de aztán az a nő kilépett a hálószobából, és minden elcsendesedett. A lábos lekerül a tűzhelyről, majd a nő kijön a konyhából, elindul felém, az arca olyan, mint egy szikla. Megáll előttem egy méterre. Akkora a csönd, hogy a nappali ablakai is bele domborodnak. Mondj valamit, gondolom, és ekkor megszólal: kész a zabkása. A hangja rekedt, és a bal oldali első lakásban ekkor készül először zabkása, de mivel sokfelé jártam már, és másutt már ettem zabkását, tudom, hogy a zabkása az én életemben teljesen fölösleges. Mégsem fordul meg a fejemben, hogy ezt a magától értetődő tényt közöljem a nővel, aki hirtelen és váratlanul tűnt fel, mint valami villám, mennydörgés helyett viszont Apa köszörüli a torkát a hálószobában. Felállok, és ólomnehéz lépteim a zabkása felé vonszolnak, a nő követ a konyhába, a brit hadsereg egyszeriben felébred, és könyörtelen támadásba lendül a németek ellen. És miközben a torkom tiltakozása ellenére magamba erőltetem a sűrű zabkását, noha kavarog a gyomrom, a németek fejvesztve menekülnek át a nappalin. Néhányan kiáltoznak nekem, vékony hangjuk igazságosságot követel, ez igazságtalan, ők sokkal kevesebben vannak. Pontosan, mondom, és amint sikerül megennem azt az átkozott zabkását, partizáncsapatot csinálok belőletek, felmenekülhettek a hegyekbe, de óvakodjatok a trolloktól: nappal sziklává dermednek, amelyek tövében kellemes az alvás. Nem tudnál most azonnal jönni? Nem, egyáltalán nem, ti nem értetek, titeket nem figyel ez a nő, rettenetes a szeme, ijesztő, még Söbekk is megrémülne, ha ránézne. Milyen? Nem tudom, valamilyen. Hétéves vagyok, még nem tudok jól számolni, nem emlékszem, mely országok határosak Franciaországgal, pláne Svájccal: nem tudom szavakkal leírni a szemét. Elég ebből a nyavalygásból, ne adjátok fel, talán nemsokára sikerül legyőznöm a kását.
Még mindig a zabkásával és a háborgó gyomrommal küzdök, amikor Apa is előjön. Kimegy a vécére, bezárja az ajtót, hosszú idő után most zárja be először valaki, nyilván hálás érte, annyi ideje állt már nyitva, hogy megcsikordul, amikor Apa bezárja. A konyhába mégis tökéletesen kihallatszik, ahogy Apa pisil, ahogy a sugár felhabosítja a vécében lévő vizet, és amióta az eszemet tudom, ez így volt: súlyos sugár zúdul a vízbe, és zubogó, nyomasztó hang hallatszik.
Azt hiszem, Apa sem rajong a zabkásáért, reggelire mindig sima kenyeret eszik vajjal és hideg krumplival, mégis szó nélkül bekanalazza a kását. A tányér fölé görnyedünk, a nő a mosogatónál áll, keresztbe tett kézzel, kinéz az ablakon. A csend úgy telíti meg a konyhát, mint a vatta, eleinte kellemes, de aztán alig lehet levegőt venni. Apa megköszörüli a torkát, mondani akar valamit, Apa dadog, Apa körülbelül tízszer egymás után azt mondja, hogy izé, Apa megveregeti a vállamat, óvatosan, mintha nagyon törékeny lennék, aztán mielőtt a kinti nappal elnyelné, kimondja az egyetlen épkézláb mondatot: Na, jobb, ha összeszedem magam, vár a munka!
Azzal eltűnik.
Odalent beindul a Trabant, és az anyósülésen zörögni kezd a spakli. A zabkása ekkorra már lejutott a gyomromba, a meggyötört gyomromba, a nő meg még mindig ott áll a mosogatónál; kirohanok a nappaliba, a német hadsereg szánalmas maradékát bátor és elszánt hegyi partizánokká változtatom, és a brit sereg keserű szemrehányásainak nyílzáporában távozom: itt akarsz hagyni bennünket, itt, a csatamezőn, mit csinálunk majd, ha jön ez a nő, a hallgatása időzített bomba a fejünkben, biztosan semmibe se fog venni minket, azt hiszi majd, hogy csak jelentéktelen ólomkatonák vagyunk, ő… Nem felelek semmit, kisietek az ajtón, le a lépcsőn, át a kapun, ahol fogad a nappal, nagyobb, mint amekkorának képzelem.
A tömbház mellett lépkedek a domboldalon, át a domboldalon álló és a távolba vesző fasoron, megállok, és azt bámulom, ahogy az autók elhúznak a Miklubrautön, mindkét irányba. Rengeteg az autó. Ott egy Moszkvics, ott egy Volvo, amott két amerikai kocsi, olyan magasak és szélesek, hogy a Trabant elférne a csomagtartójukban. Sokáig nézem őket. Gondolkodom. Keresem a szavakat, amelyek le tudják írni a fejemben lévő zűrzavart.
Mintha valaki elveszítette volna
Most így állnak a dolgok: ahelyett, hogy az óra darabokra tépné a csendet és Apa forgolódna, a nő kilép a szobából, nekilát megfőzni a zabkását, majd Apa a torkát köszörüli az ágyban.
Nem tudom, hogyan került oda az a nő, de nyilván az idő alatt jelent meg Apánál, amely az ólomkatonák elalvását és az én ébredésemet választja el, ezért nem sejtettünk semmit, ezért tűnt fel váratlanul, mint egy villám, ezért gondoltuk kísértetnek vagy egy nőstény trollnak. Nem, nem tudom, hogy került oda, csak azt tudom, hogy odajött, hogy a zabkása rossz, hogy elkészíti Apának az uzsonnát, tudom, hogy az általa főzött vacsora egészen más, mint az, amit Apával az elmúlt évben ettünk, sőt igazság szerint más, mint minden egyéb, amit valaha ettem. Nagy sétákat teszek, és gondolkodom, nem beszélek senkivel. De három reggellel az után, hogy a nő először kilépett a hálószobából, átmegyek Péturhöz. A szomszéd lépcsőházban laknak, az 56-ban, a földszinten jobbra; átmegyek hozzá, és beszámolok a nőről.
Az ábrázata durvább, mint a verekedős Frikki ökle, mondom.
Pétur egy évvel fiatalabb nálam, vékonyabb és kisebb, mint én,
rögtön látni, hogy idősebb és sokkal erősebb vagyok: amikor egymás mellé állunk, az én vállam szélesebb, és magasabb is vagyok. Szerencsére nem látszik, hogy Pétur jóval több mindent tud nálam. Néha csak úgy kibukik belőle: Tudtad, hogy Kolumbusz Kristóf 1492-ben fedezte fel Amerikát? És az ember ilyenkor vagy dacosan hallgat, vagy jól sípcsonton rúgja. Azt feltehetőleg mindenki tudja, hogy Amerika annak a tengernek a túloldalán fekszik, amelynek az iskolai atlaszban Atlanti-óceán a neve. Azt is tudni lehet, hogy Amerikában indiánok laknak, akik néha azt kiabálják: ájjáíajá!, és nagyon halkan tudnak osonni, arról viszont fogalmam sem volt, hogy mindaddig el voltak veszve, amíg ez a Kolumbusz Kristóf meg nem találta őket. Ez elszomorító, biztos rossz dolog, ha elveszik valaki, az indiánok nyilván féltek, még szerencse, hogy Kolumbusz megtalálta őket. De Pétur ezúttal nem zökkent ki a tudásával, most jól látható, hogy egy évvel fiatalabb, csak néz rám csodálkozva. Megkér, hogy meséljek el mindent elölről, és megteszem, de lejjebb viszem a hangom, amikor virágmintás ruhát pillantok meg feltűnni Pétur szobája előtti hosszú, sötét folyosón. Az anyukája az; mindig virágos ruhát visel, és általában gondterhelt arcot vág. Pétur apja nem kőműves, nem tudom pontosan, mit csinál, de reggelente kék kordbársony zakóban, vékony mappával a hóna alatt ül be egy ősrégi kocsiba, a haja olyan, mint egy szürke felhőpamacs, és hó hullik belőle a kék vállára.
Lejjebb viszem a hangom, és azt mondom Péturnek: nagyon kicsi vagy, még sok mindent nem értesz. És tovább mesélek a nőről. Csak beszélek és beszélek, és hadonászok.
Aztán átmegyünk hozzánk.
Pétur azt mondja, hogy Csehszlovákia sok szenet termel. Elmondja, hogy létezik egy Moszkva nevű város, és rettenetesen messze van a tengertől. Aztán elmondja, hogy ezt a nőt biztosan csak kitaláltam, hogy nem is létezik, ahogy annyira sűrű zabkása sem, amit rágni kellene, de ha mégis, akkor meg egy teljesen szokványos nő, aki úgy beszél, mint mások, ugyanolyan ruhát visel, a keze pedig folyton rongy után kutat, hogy törölgetni tudjon vele. Na majd meglátod, mondom. Bemegyünk a kapun, fel a lépcsőn.
Diadalmasan benyitok az ajtón.
Fordította: Patat Bence
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)