Pestre jöttöm után hamar az újságok címlapjára kerültem. Öt évre rá, hogy elfoglaltam az albérletek első stációját a Lenin krt. 63. legfelső emeletén. A nappaliban volt az ágyam, vagy inkább heverőm. A legbelső szobát szállásadóm, Emma asszony lakta. A Szófia utcára, Nagykörútra néző hatalmas ablakai itták a fényt, felhős időben is világosság járta át. Az éjszaka fényei pedig ott moziztak a plafonon, azokat lestem, míg el nem aludtam. A sarki kiszögelés háromszögében a virágállványról lefutó filodentron és hibiszkusz ágak alatt dohányzó asztalka állott, lovakat mintázó bronz hamutállal, s mellette mindig egy gyögyházberakásos, átható benzinszagot árasztó öngyújtó hevert. Vajon elképzelte-e a hamutál tervezője, ahogy a parázsló csikket a dohányos a ló tomporán nyomja el? Ráláthattam a körűt túloldali házának második emeleti ablakára, ahová jócskán behallatszott a zeneakadémiai növendékek hangszereinek hangja, legalábbis ezt írja Nádas a Világló részletekben, ahol Magda nagynénjével lakik, s megy világgá innen egy csúnya összeveszést követőn. Kovácsoltvas kalitkában járt a lift. Vendéget nem fogadhattam. Az előszobából nyíló egykori cselédszobában is lakott egy asszony, akivel szállásadóm tanácsára kerülnöm kellett az érintkezést, szótlan haladtak el egymás mellett ők is, ha a véletlen úgy hozta. Mint később Pircsó néném, aki ide kommendált, tájékoztatott, a társbérlő alattomos módon könyörögte be magát, csak pár hétre szállást kérve a naiv Emma asszonytól, s miután a személyi igazolványába is bekerült a cím a rendőrségen – a törvény ideiglenes bejelentésre kötelezte a főbérlőt –, ott maradt. Néhány egymásnak odavetett, sziszegve kiejtett mondatuknak, s a bejárati ajtó előtt, a kulcsaimat kotorászva, egy ajtócsapkodást követő gyűlöletes veszekedésnek is kényszerű tanúja voltam. Elgondolkodtató, hogy az Akadémiai Kiadó által jegyzett negyedik kiadást megért Magyar Szinonima Szótár szócikkei közt, sem szómutatójában miért nem találom a tanú szavunkat? Egyszer adódott a csillagállás, elutaztak, s Marcsi Prágából érkezett. Egy órának tűnik, míg a lift kattogva felcammog az ötödikig. A kétszárnyú Lálity kulcsot a zárban hagytam, a tollazatát vízszintre állítva. A lepedő alá dupla pokrócot terítettünk. Emma asszony óvatosságra intő házirendjében a politúrozott bútorok s a kanapé huzata – amit szúrós gyapjútakaró fedett, s átszúrt a lepedőn – volt a legvédettebb kincs. Idetolakodik következő szállásom úrnője, Dr. Farkaslaki-Hints Anett asszony, s nyomban megtudom, amint belépek hozzá, orvos-tudós bátyja a kutatásaihoz exhumáltatta felmenőjük, a két Bólyai földi maradványait. Végigvezet a Kinizsi utcai lakáson, a vitrinben álló holmikat mutatja, olajképeket, Mednyánszky, Kokoschka, s a négy porcelánszobrocskát, melyekre a legbüszkébb, s megtudom, vételi igénnyel, az Iparművészeti Múzeum is bejelentkezett már rájuk, amiket fél év múlva jóakaratún, tollseprűvel véletlenül leverek. Hamarosan valami hideget, nedvességet éreztem magam alatt, Marcsi lábai közt fekve. Csurom vér volt a lepedő. Kipattantunk, lerántva az összes textíliát a parkettára. Összekaptam a batyut és mikor kirohantunk a lakásból, becsapódott az ajtó. A kulcs belül! A Patyolat zárva. A Keletibe indultunk, mint nászutasok. A másnapi bécsi gyors Pullman kocsijának fülkéjébe fészkeltük be magunkat. Álom. Egymás nyakában, ölében. Kalauz kocogtat be az ablakon. A New York kávéház a Hungária nevet viselte, és átellenben, a Dohány utca túlsarkán állt a Híradó mozi, a következő állomás. Alvadtvér-színű oszlopai közt, lejtősen sorakozó székeiből néztük félálomban a nonstop vetített rövidfilmeket. Egy jeggyel órákig ücsöröghettél itt. A vetítővásznat két oldalt negyed körívnyi, plafonig érő oszlop keretezte, oldalanként hét, a nevesebb közművek és közintézmények szimbólumainak fajansz reliefjeivel, közeiben, egy sorban tizenkét négyzet alakú világítótest fénye derengett a szünetekben. Ha körbejárt a jegyszedő, lebuktunk a székek alá, vagy átülhettünk máshova, nem helyre szóltak a jegyek. A film, amire leginkább emlékszem a telefonfülkében úszkáló halakkal, a Ház volt, Szabó István Tűzoltó utca 25. filmjének félórásra vágott verziója. Hogy őszinte legyek, jobban tetszett a nagyfilmnél. Az újságcikkig még következett pár év s lakás. Akkor éppen Zuglóban laktunk, újságot hordtam hajnalonta a Népstadion úttól a Dózsa György útig, a Verseny utcai postahivatalból. Előtte a Bosnyák térről a Nagy Lajos király úton át, a Szőnyi úton végig biciklivel. Volt egy laktanya. Ötven Magyar Nemzet, ötven Népszabadság, ötven Népszava, ötven szovjet Krokodil. A harmadik állomás a 8-as posta, a Kis Salétrom Somogyi sarkon. Ha a környékén járok, s behunyom a szemem, az összes kapualj kinyílik előttem. A Vígben laktunk, akkor Pogány József nevét viselte, kitől Kun Béla is rettegett. Itt talált meg valamelyik hetilap, talán az Új Tükör. Képes riport készült. A pályaelhagyó.