Zenekari muzsika – az ember legmagasztosabb összjátéka
Minden műalkotás közt legillanóbb a zenei hang. Talán éppen emiatt képes a legtitkosabb valóság legpontosabb leírására a muzsika. Egy festmény vagy szobor előtt órák tölthetőek anélkül el, hogy a figyelem tárgya – észlelhetően – változott volna. Ám nem észlelhetően kolosszális átalakuláson ment keresztül, szubatomi részecskéi galaktikus távokat röpködve átrendeződtek. A zene nem állítható meg az észlelés folyamatában. Megállása, miként szünetei – szóközei – a némaság: a megszólalás angyali formája, melyet a körbevevő hangok rajzolnak elő.
a kéz
Szakamoto Rjúicsi emlékének
hangszeren futkos
húrral világokon átér
halódik vagy gyilkol
elborítja tengersok vér
porból lett vér vérből szálló por
ahonnét jött oda ér
a hangtalan üres szoba
mégsem néma soha
zenekar
Delphine Galout-t hallgatva
ki kottáját közös látomásnak
énjét feledve játssza
énekhangon-hangszeren növeszt
szárnyat a testtől ellép
hadd zenéljen egy Angyal
az emberszív melegén
Erbarme dich, mein Gott!
könyörülj, istenem! zokog a szólista
formás ajkát égi hang ékíti
fedetlen válla villan
kábítón ölelik az estélyi ollóívei
feketefehérbe törzsét
a selymet ronggyá tépve
csontig merülni e hangba s képbe
majd tengerbe süllyedt napként
megpihennék végre
könyörülj, istenem
a zene látomása
Dukay Barnabásnak
hadd látom a Zenét amint
felhőként szétpermetez a tavaszi
kankalinok és nőszirmok között
élő szemekre álomképeit sepri
azok mintha álmában ámul az álom–
igazságtól tapasztalatként (át)élik
e délibáb valóságot
és csak zuhan és zuhan tömérdek léten
parányi csillagként egészen egyedül
ámító mélyeibe fagyott teleknek