„Kell egy kirabolt, elvesztegetett szerelem,
a nő elsiratása, aki minden Orpheusznak meghal”
Hogyan beszéljük el a történetünket? Egy szerelmi történet apropóján, javasolja Dante. Mert egy könnyedén elénk perdülő és ugyanilyen könnyedén elenyésző, sztereotipikus vonásokkal rendelkező nőalak árnyékában nem is olyan nehéz számot vetni a saját sorsunkkal. Az „árnyékban rejtőző”, vagyis a férfi vonásai az imádott nőnél jóval egyénibbek és karakteresebbek. Érdemes emlékezni rá, a szerelem ürügyén született meg nyugaton a lírai önéletrajz műfaja.
Már a trubadúrok neves vidái (életrajzai) is szerelmi történetek. A sors mozgatórugója, a költői életmű inspirálója minden esetben a donna. Jóval több Ermengarde-dal, Dangerosával, Azalais-vel, Beatricével, Eleanorral találkozunk a trubadúr-antológiákban, mint ahány költővel. A provanszál trubadúrok tanítványa, Dante a Beatricével való találkozása ürügyén meséli el saját költővé válásának történetét (Új élet), Petrarca pedig szinte a teljes élettörténetét felfűzi a Laura-kapcsolatra (Daloskönyv). A nő ezek szerint egy csodás művű, pompásan kidolgozott tükör – benne figyelhetjük önmagunkat. Ez a trubadúr- és petrarkista hagyomány Magyarországon is megjelenik, hiszen Balassi Bálint is Julia és „más szerelmek” történetén keresztül vall saját magáról (Maga kezével írt könyve).
Megjelenik ez a hagyomány, de nem gyökeresedik meg igazából. Mintha a magyar elbeszélő irodalomban a „másik” nem a nő, hanem az apa lenne. Kevés nagy magyar szerelmes regényt, elbeszélést ismerünk, és ezek sem lettek kanonizált alkotások. (Véletlen-e, hogy nálunk a János vitézt is az általános iskolába száműzik? Nem lehet komolyaz a mű, mely a szerelmet mindenek fölé helyezi… csak egy mese.) A magyar irodalomban aparegények sokaságával büszkélkedhetünk, ahol az elbeszélő az apát nyomozva szembesül önmagával és saját korlátaival. Egy jó aparegényben mindenesetre magától értetődően – vagy legalábbis magától értetődőbben – helyezhető el a társadalmi tematika.
Villányi G. András latinos ihletésű, a szerelmet érvényes sorsalakzatnak tekintő mediterrán szerelmes regényekhez (mint Lampedusa Ligeiajája, Nerval Sylvieje) hasonlatos, és a keleti hagyományból, a buddhizmusból is inspirálódó regénye meglehetősen rokontalan alkotás, nem igazán illik a 20–21. századi nagy magyar elbeszélések közé. Meglehet, éppen ebben a kivételességben rejlik az egyik nagyszerűsége. Bár nem igazán illik a magyar regényhagyományhoz, de a világirodalmi párhuzamok ismeretében bátran nevezhetjük regénynek.
Igazi költő-regény (számos remek versbetéttel), de nem szürreális tér-időben, misztikus erdőben, szigeten, vagy a Dante-korabeli Firenzében játszódik, hanem az ezredforduló utáni Budapesten. A főszereplő – egy költő – a Lányban és mindenekelőtt a Lány elvesztésében a saját létezése korlátait, a csalódás keltette hullámverésben az öröklét rabul ejtő vigasztalanságát és kíméletlenségét tapasztalja meg. A szerelem túlmutat a szerelmen, miközben sohasem lesz éterivé, vagy (ha már Dante) teljességgel spirituálissá.
A társadalmi környezet aprólékosan megrajzolt, miközben a lányok, a nők – mert nemcsak egyetlen lány van, a főszereplő Férfit több nőalak is kíséri, kísérti – emblematikus, mégis könnyen felfejthető jelekként szerepelnek. Csigalány, Lepkelány, Sziromkisasszony, Darumadár. Egy feminista értelmező joggal gondolhatná, a szerző a tulajdonnevek mellőzésével amolyan dekorációkká fokozza le a nőket. És tényleg, ezt a remek, ám mindvégig férfiközpontú regényt olvasva az az érzésünk, mindegyik lány ruha nélkül lebeg előttünk. De hogy történhetne másképp? Egy énregény csak az én-t képes tárgyilagosan és részletezően bemutatni.
A Lány, az Igazi és Felejthetetlen mégsem hasonlít a trubadúrok – szélsőségesen tárgyiasított – leereszkedően mosolygó donnáira vagy Dante halálba hanyatló, és aztán a Mennybe emelkedő Beatricéjére. Ízig-vérig mai nő, kemény, egoista. Nem a keserű halál, nem az istenek, nem a végzet, hanem ő szabja meg a határokat a Férfinak.„Ennyire van szükségem belőled”, vágja hidegen a kapcsolatot szorosabbra fűzni óhajtó szeretője szemébe. Ennyire, nem többre. Ezt a megjegyzést, ezt a „kígyómarást” aztán követi a többi. Mindig a Szeretett, vagyis a Másik van fölényben, mert a lelkünkben piedesztálra emelt lény már-már sebezhetetlen.
Banális történet a Lányé és a Férfié. A Férfié, aki büszke arra, hogy „ifjú nővel szeretik egymást”, és ettől a perctől kezdve „a táj ragyogni indul körülötte”. A korosodó szerető gyakorlott ínyencként viselkedik, miközben képtelen elviselni a Lány fiatalos erőfölényét, ezért fogja ő maga egyfajta „erőfitogtató gyöngeséggel” megszakítani a kapcsolatot. Nehéz feldolgozni, hogy neki – csakis neki, a férfinak – van igénye és szüksége egy teljesebb fizikai és lelki odaadásra. Hogy kettőjük közül ő, a férfi (vagyis hát a Férfi) a kiszolgáltatottabb.
„Lehetséges-e az öregedés sérülékenységét a művészet varázslatával ellensúlyozni?”, kérdezi magától a csalódott Férfi.
Ha már a szerelemmel sehogy sem sikerült.
Vagy mégis? Ha valóságos, hús-vér szeretőként nem sikerült a másikat teljesen birtokolni, talán hiányként sikerül. És meglehet, ez a felismerés az oka, hogy a trubadúrok is szinte keresik a csalódást és az elutasítást. A fájdalomnál, a nincsnél semmi nem láncol szorosabban a másikhoz. A hiány, a semmi, a nincs, a nem-lét szerelmi bánatban megtapasztalható élménye mögött felsejlik a buddhizmus filozófiai megtapasztalása is. A filozófiába való átlépést a narrációba belesimuló, de a szerelmi megtapasztalás élményen túlmutató lírai versek is segítik.
Hiány-jel. Eurüdiké. A Lánynak meg sem kell halni, hűtlenné sem kell válni, hogy a másik számára örökös jel, azaz be nem gyógyuló seb legyen. A nem-létével, a hiányával váltja meg saját halhatatlanságát. „Találkozás híján a képzelet szövevénye izzítja a vágyakozást. Ilyenkor még nyilvánvalóbb, hogy a szerelmi vágy önnön lángját táplálja.” A szerelmi emlékeivel viaskodó Férfi tudatában a lányalakok összemosódnak, hiszen „minden lány Eurüdiké, akiért Orpheusz szüntelen zarándoklatra indul a túlvilágra. Az egyenlet állandója a túlvilági vándorlás a sötétség erdejében.” Ez a lényegében platonikus szemlélet még inkább felemeli (és ami azt illeti, tárgyiasítja is) a nőket. „Minden nő hátranézés, újabb Eurüdiké.”
Mint Petrarca híres Daloskönyvében a Lány ábrándként, látomásként, álomként, amolyan visszhangként árad és gomolyog a Férfi képzeletében. „Lassan az is dereng, hogy képtelenség megkülönböztetni világot a túlvilágtól. Amiképp aligha lehetséges létet és nemlétet.”
A szerelmi transzcendenciát a magyar irodalomban többnyire szinte kizárólagosan versek közvetítik. Villányi G. András elragadó Orpheusz szerelmeiben viszont egy örök-új, egyszerre mainak és régtől fogva ismerősnek ható történet. De a lét és nemlét közötti lobogást, tapogatódzást, eszmélődést nemcsak tájélmények, történetmorzsák, filmbe kívánkozó kis jelenetek kövezik ki, hanem versek is – természetesen. Ahogy ez illik Villányi G. András nagy előképéhez, a valóság és a képzelet partjain letáborozó, fiatal Dante Alighierihez:
kileheltelek
százszor, ezerszer
ám szemembe mint
fény vagy árnyék
mindig visszatérsz
tüdőmbe ömlő
levegőm vagy
mikor eljössz
légszomjam ha mész
A könyv értelmezhető a narrátor tudatában zajló alvilági utazásnak is. Egy infernónak, ahova a főhős azért merült le, hogy tévelygései kapcsán (milyen nyomatékos is az erdő, egyáltalán az erdei eltévedés a regényben!) kiismerje önmagát, felfedje saját határait. Dante keresztény világképében persze a sors, az önsorsrontás/önvesztés egészen más hangsúllyal szerepel.
Mint annyi szerelmes regény, Villányi G. András nagyszerű könyve is tekinthető a szerelemtől és korosodástól beteggé lett lélek amolyan öngyógyítási kísérletének. Ehhez, a tudatalatti sötétjében, a lélek bugyraiban tett „szentimentális utazáshoz” nemcsak a versek, a lírai reflexiók, hanem a művészi megismerés etikumát, határait, világteremtő szerepét taglaló fejtegetések, a világirodalommal való állandó párbeszéd, más művekhez fűzött irodalmi (filozófiai) reflexiók is hozzátartoznak. Melyek mintha igazolni látszanának Platón álláspontját: Erósz, a vágy mindent bevilágító ragyogása nélkül a művészetre és szépségre vonatkozó kérdések is értelmetlenek lennének.
A regény egyik különössége, hogy a szerző nem pusztán a nyugati hagyomány, hanem a keleti és nyugati filozófia között egyensúlyozva fejti ki álláspontját. Nyugatról, a dantei „sötét erdőből” indul, de keletre, a buddhizmus forrásvidékére érkezik. A szerelmi „alászállás”, a „semmi”-vel, a „nincs”-csel való egzisztenciális találkozás – konkrét szerelmen is túlmutató – jelentését, jelentőségét nem a keresztény misztika, hanem a Tao, a buddhista filozófia segít keretezni. Nemcsak a magyar elbeszélő hagyományban szokatlan szerelmi téma, hanem ez a fajta kulturális összetettség is unikálissá teszi Villányi G. András regényét. (Műhely, Győr, 2024)