[dögölj meg, sziszegte oda a lány neki]
dögölj meg, sziszegte oda a lány neki, leginkább azon csodálkozott, hogy sziszegő hangok nélkül is lehet sziszegni, aztán azon, hogy ezek szerint felismerte, pedig gyakran már ismerősei sem, aztán magán lepődött meg, hogy nyugodtan visszakérdezett, azt meg hogy kell, mert ő már volt olyan öreg, hogy tudja, meghalni sem olyan egyszerű, pedig ezt épp a lánynak is tudnia kellett volna, de úgy látszik nem elég egyszer majdnem meghalni, egyetlen dolog kötötte holtáig ehhez a lányhoz, mióta megismerte, mindig megjegyezte melyik évben melyik napon látott először pipacsot, ahol ő terem, ott én parlagon vagyok, nem pamlagon, gondolta, a sarkon befordulva már ezen röhögött, a sorsok rímkényszerén, olyannyira, hogy előre görnyedt, mintha valami nagy fájdalom gyötörné, most, hogy tudta, az álom az egyetlen közege istennek, szónak, testnek, már csak mások álmaiba akarta elküldeni mindazt, amit írt, így hát lezárta postafiókját, ébredjen bár mindenki úgy belőle, még hunyt szemén szertefoszlik emléke, a gondolat erőtlen, de a rágondolásnak olyan ereje van, hajótörötté teszi a tengert
[volt abban valami végtelen]
volt abban valami végtelen megnyugvás, hogy rájött, az idő azért adatott, mikor nem cselekvő, akkor történjen leginkább, most, hogy cselekvőképtelen, tengelyt akaszt a végtelennel, az arc is csak annyi, a kültereket beltéri egységként kezeli, mint sínek felett felforrósodott levegő mögött, nem ráncosodik, hullámos lesz, és mintha mindent először látna, nincs hasonlata a talpfák közt virulensen vegetáló gyomra, legfeljebb saját maga, a háromsorryspiros enyész pontra, mintha valaki minden mondata után javításnak kirakta volna, ha letépi, gyorsan hervaszt, ha száron hagyja, kiírhatatlan, még sosem próbálta ki milyen, ha vízbe rakja, javul-e a szöveg turgora, de nemesítés nélkül nemesíti, tagadó szóval igenli, mintha egy másik testbeszéd ivódott volna bele az utolsó minden órás percre, ahol a fehérnek nem a fekete, a piros az ellentettje, cselekvőképtelen tengely, minek a végstádiuma a kezdet
[van hát fiatalos harlequin arc]
van hát fiatalos harlequin arc, lehet, ez a nő ezzel a szomorú bohócránccal születetett, és már az első felsírása is elvont lehetett, mikor kipattantak az alveolusok, bár úgy képzelte, biztosan koraszülött volt, vagy csak kora szülötte, épp csak egybesírandó, akin úgy fog a kor, mindent megtesz, azt mondják rá, rajta nem fog a kor, azért mert jobban néz ki, nem biztos, hogy többre jutott, megmosolyogta saját önvédelmi reflexét, a hiúság utolsó reményét, valaki most lép az útra ejtett pipacsra, idén ez az első, amit látott, pirosban jártok, nem látjátok, sajnos nem érdekesen öregedett arca, úgyhogy sokan meg sem ismerték, a mostoha gyermek is lehet, nemcsak anya, az ő arcán már mindig ott lesz a visszanéző örvény, nincs más forgatási helyszín csak ez, a stáb az, amit legelőször elnyel, bio grafikus mű, na, ez legalább tényleg bio, nemcsak kurva sokba kerül, mestere mondta, ragaszkodjon a klasszikus formákhoz, hogy tudja mitől szabad, valószínűleg a mester ezért maradt a házasságában, ő meg soha nem sajátította el a klasszikus formákat, a harlequeen arcot, próbál autórádió barát hangzásokat hallgatni, valamit, ami aláfesti a dugót, de végül mindig yumeji betétdalát hallgatja végtelenre állítva, na, de ez legalább nem szárnyasbetét dal, van egy saját láger rádiója ilyen dalokból, mindenki előtte megy át, dugó a dugóban, mintha az, hogy áll, felfestene elé egy zebrát, egy klasszikus formát, aki örvénybe néz, arra visszanéz a törvény