A bíróság előtt álltam egy szál cigivel a kezemben. Értelmesebben is eltölthettem volna ezt a csütörtök délelőttöt. Mondjuk elmehettem volna jógázni, vagy akár kiolvashattam volna a könyvet, amelyet már fél éve tologatok az íróasztalomon. Nem is kellett volna ott lennem, hiszen aznap nem dolgoztam. Riporterkollégám ott toporgott az épület bejáratánál, arra várva, hogy kilépjen a képviselő, és nekiszegezhesse a kérdéseit. Az első pár percben én is ott nyomorogtam a tömegben, aztán meguntam a várakozást, és kiverekedtem magam az embersereg szélére. Minden második héten el kell viselnem, ahogy egymást tapossuk, aznap viszont nem éreztem magamban a szakmai elhivatottságot. Az útszéli fa árnyékából figyeltem, ahogyan az újságíróhad nyüzsögni kezd. Véget ért a tárgyalás, elkezdtek szállingózni az emberek az épületből.
Nyílt az ajtó, tagbaszakadt biztonságiak könyököltek utat a vádlottnak, Nagy Barnabás parlamenti képviselőnek. Amint megjelent a kigyúrt vállak mögött, szemüvegéről máris visszaverődtek a vakuk fényei. Arcán öntelt mosoly. Felmentették ezt a rohadékot. Felszabadultan válaszolt az elé tartott mikrofonoknak, miközben lassan oldalazott testőrei oltalmában. Boldogan nyilatkozott fűnek-fának, jó kedve volt.
Nem tudom, miért hittem el, hogy most végre lebukott. Dühösen elnyomtam a csikket a közeli szemetes oldalán, aztán az autóm felé vettem az irányt. Tényleg fölöslegesen vártam itt órákon át.
Már este volt, amikor megint autóba ültem. Még mindig ideges voltam. A rádiót be se mertem kapcsolni, tudtam, hogy még mindig a mai tárgyalásról lesz szó. A külvárosban befordultam egy csendes utcácskába. Leparkoltam, és mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, elvégeztem azokat a légzőgyakorlatokat, amelyeket a pszichológusom ajánlott. A szokásos három percnél most sokkal több idő kellett, hogy lecsillapodjon a szívverésem. Jól van, mehetünk.
A valaha élénkzöld ház, amely előtt megálltam, most piszkoszölden szomorkodott. A bejárati ajtó fölött kopottas felirat: Béla bácsi presszója. Megfogtam a rozoga kilincset, aztán belöktem az ütött-kopott faajtót. Megszokásból félrehajtottam a fejem, hogy ne kelljen hozzáérnem a mosógépet soha nem látott cirmos függönyhöz. A hely semmit se változott. A félhomályos teremben, szemben a bejárattal állt a bárpult, mögötte egy bajszos, mosolygós szemű idős férfi. Már akkor alig tudott mozogni, amikor még tizenhét évesen jártunk ide. A három asztal is ugyanúgy árválkodott a terem sarkaiban. A pult mellett plazmatévé, éppen focit közvetítettek. Ahogy átsétáltam az üres presszón, cuppogott a talpam alatt a padló.
– Jó estét, Béla bácsi! Hogy van a térde?
– Az mindig fáj, édesem. De mindegy is, menjen gyorsan, mert a barátja már várja fent – mondta cinkos mosollyal. Elindultam felfelé a pult mögötti homályban, és minden egyes léptem nyomán fájdalmasan nyikorgott a lépcső. Csoda, hogy még nem szakadt be.
A fenti tér se szolgált barátságosabb látvánnyal. Parányi tetőtér, benne két hosszú asztal, körülöttük megviselt bárszékek. Ablak nem volt, sárgás fényű izzó világította meg a cigifüsttől foltos falakat. A sarokban egy boldognak látszó könnyezőpálma volt az egyetlen színfolt. A lépcsőnek háttal egy sötét hajú alak ült.
– Látom, még mindig nincs pénzed egy rendes Cuba Libre-re.
A férfi megfordult és rám mosolygott. Arca megfáradt, inge felső gombjai kigombolva, kezében egy pohár, benne rumkóla. Felállt és ölelésre tárta a karjait, de kitértem előre, és leültem vele szemben.
– Nahát, Stefi, már meg se ölelsz? Pedig az állásom kockáztatom azzal, hogy itt vagyok!
– A mai tárgyalás után már biztos, hogy akinek aggódnia kell az állása miatt, az én vagyok – feleltem hűvösen. Erre kaján vigyorral visszaült a helyére, és állát megtámasztva felkönyökölt az asztalra.
– Mikor lettél te ilyen unalmas? Hol van a kezdeti tűz, amivel vadásztál rám?
– Egy ideje nincs tűz, Barni. Akadt fontosabb dolgom is.
– Ajj, ugyan már! Az összes firkász közül te vagy az egyetlen, aki kibaszhatna velem. De te mégsem teszed… Kár is lenne. Semmi izgalmas nincs rajtam kívül ebben az unalmas városban! Ha nem lennék, akkor nem lenne miről írnotok! – Belekortyolt az italába, de közben szemüvege fölött végig engem nézett. – Miért nem iszol? Csak nem megint terhes vagy? – kapott a szájához egy drámai arckifejezés kíséretében.
– Vezetek.
– Bezzeg a régi Stefi itt hagyta volna az autót és hazament volna gyalog, csak hogy a barátaival ihasson! – vetette a szememre fejcsóválva. A mozdulat közben szemet szúrt, hogy már nem büszkélkedhet olyan dús hajjal, mint pár éve. – Emlékszel, amikor lenyúltuk Béla bácsi biciklijét, és hazavittelek a kormányán? Hány évesek is voltunk?
– Tizenkilenc, és végig az életemért kapaszkodtam. Csoda, hogy túléltük! – Próbáltam állni a fürkésző tekintetét, de kislányos zavaromban el kellett fordítanom a fejem. – Azóta sok minden megváltozott. Én anyuka lettem, neked pedig takonnyá vált a gerinced.
Barni gúnyosan felkacagott, majd újra kortyolt az italából.
– Hogy van Bibi? Most kezdi a sulit, nem? Olyan rég láttam! Akkor is itt voltunk, éppen a diplomaosztódról jöttünk. Emlékszem, Bibin is egy lila ruhácska volt, pont mint rajtad… Atyaég, de rossz anya voltál, kocsmába vitted a gyereked! – Azzal puhán beleöklözött a vállamba. Annyira meglepett a váratlan érintés, hogy egy pillanatra lefagytam.
– Ha már együtt abszolváltunk, akkor úgy illett, hogy az ünneplésből se hagyom ki!
– Megünnepelhetitek ugyanitt azt is, ha megtanult írni!
– Igen… Pont ezért hívtalak ide. Ma felhívott az elit suli igazgatója, hogy ősztől szeretettel várják Bibit első osztályba…
– Nahát, ez igen! Gratulálok! Ha a kislány is olyan okos, mint az anyja, akkor tényleg ott a helye! – vágott a szavamba csillogó szemekkel. Mélyet sóhajtottam.
– Barni, a régi szép idők emlékére most őszinte leszek veled. Tudjuk, hogy te voltál, és nem örülünk neki. Nincs szükségünk a szívességeidre. Nem vagyunk többé iskolások, de már egyetemisták sem. Mást vársz el az élettől te is, és én is. Hagyj békén… kérlek.
Barni arcáról lehervadt a mosoly. Máskor gondolkodás nélkül vitába szállt volna velem, de most hosszú másodpercekig nem szólt semmit. Végül csak átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezem. Nem húztam el, hagytam, hogy ujjbegyével óvatosan a kézfejem simogassa. Nem tudom, meddig ültünk így. Végül, mint aki akkor jött rá, hogy mit követett el, elrántottam a kezem. Lepattantam a székről, és kisimítottam a blúzom, mintha ezzel meg nem történtté tehettem volna az előbbi megingásomat
– Ne gyere soha a lányom közelébe, jó? – mondtam csendesen. Úgy akartam elmenni a lépcsőig, hogy rá se nézek, de amikor megkerültem az asztalt, elkapta a karom.
– Stefi, várj egy pillanatot! – Sötétbarna szemeivel olyan szomorúan nézett rám, mint egy kivert kiskutya. Már majdnem megsajnáltam. – Tudom, hogy a férjed már nem beszél velem… De kérlek, mondd meg neki, hogy még mindig ő a legjobb barátom.
Erőtlen biccentéssel elfordultam, és remegő térdekkel lementem a lépcsőn. A deszkák pont olyan drámaian nyöszörögtek, mint felfelé menet. Arra számítottam, hogy a tévében még mindig foci megy, azonban Barni délelőtti önelégült képe nézett vissza rám. Akkor döntöttem el, hogy soha nem jövök vissza ide. Béla bácsi pedig nem volt sehol, így tőle se tudtam elbúcsúzni.
Kirontottam az ajtón, nem érdekelt, hogy hozzáérek a piszkos függönyhöz. Az utcán se érdekelt, hogy ki láthatott meg kijönni ebből a lebujból. Csak mielőbb haza akartam érni. Haza, a kislányomhoz, akitől most vágtam el egy csomó lehetőséget, és a férjemhez, akinek el kellett újságolnom, hogy megint terhes vagyok, és ez most már az ő gyereke.