kettőkor kinézett a legrövidebb
éjszakába, koreai volt, a fény már
a fák gyökerére vettetett, mégis
álló burok volt, mint anyja apja
halála után, száz százalékon szaturnált.
a maghőmérsékletre légkondicionált
imádkozó szoba szupercellája egy
emberes volt, isten egyember hite
mikor alakulhatott ki, ez is az origóra
emelt hatványban a bármely szám?
mária sajátos nevelési igényű
fia itt gangnam style krisztusként
a sarkon állt, egyszerre mutatott
maga felé és magától el,
kezén a seb a kontrapunkt szabályai szerint
heg volt, ha betegen látná, azt mondaná
artefact, heg és seb
egyszerre, maga csinálta
magának, hogy körömkaparékban
egy legyen a tettes és az áldozat,
még a bűnben is hasonlatossá
téve hozzánk magát
így nem látszik az arcod,
tiltakozott a férje, ahogy a koreai betű
zuhatagban megálltak.
nem hibernálva akart önmaga
utókora lenni,
az arc interface:
néha kilép belőle egy kép
milyen összefolyása
szilárdnak
és légneműnek,
saját vérvonalán nem
üdvözülhetett, de ez nem
egy eltéríthető folyó,
túl sokakat látott,
akik magukká szabályozták
krisztus vérvonalát,
levágva kanyarulatait,
elszikkasztva ártéri erdőit,
és magává inni
sem lehetett, mert csak
megrészegült magától,
hiába is beszélt éppen
azon a nyelven anyagelvi
szinten, úgyhogy maradt,
ami, a szög helye,
folytonosság hiány,
a fénysebesség üresbe téve
a konfuciánus szentélyben
a középső út kissé magasabb
volt. arra nem volt szabad
rálépni. mert azon a lélek
jár. az azt szoros kötelékben
kísérő másik kettőn egy lélek sem járt
lombmagasságban
lett a lánynak arca,
a láthatatlanból lépett
elő, először tükröződésnek
gondolta, de a lány előre nézett,
arca pedig oldalt, talán
semmit sem látott volna ebből,
ha nem kék a blúza,
higgy a szemednek, egyszer
egy főorvos erre biztatta,
hit ahhoz kell, amit
látunk, nem a láthatatlanhoz
too many promises,
mondta az amerikába
emigrált koreai ószövetség
professzor, de nem az ígéret földjére
gondolt, hanem az irgalmatlan
lakat tömegre, amit türelmesen
elhordozott a hegy,
aztán megmutatta a szemközti
legmagasabb hegyet,
üres kék volt, reggel oda gyalogolt
fel lélegzetért, a hit is
a szerelem pozitív pszichózisa,
többesbeolvadás, nem az ábrázolás,
az ábrándozás tilalma, hogy népük
nem az ő istene,
istenük nem az ő népe
akkor már túl voltak a legsötétebb termen,
a sámánisztikus kor királyi koronájával,
már a buddhista kalligráfiánál ültek
egy filmet nézve, mikor elmondta,
lehet úgy elmélkedni isten titkain,
hogy semmit nem tudnunk róluk,
mintha a tus elhagyta volna a vásznat,
csodálkozást rajzolt a koreai hadsereg
volt káplán nőjének arcára, én annyitól is boldog
vagyok, amennyit tudhatunk,
válaszolta, a tanácstalan robot jutott eszébe,
ahogy egy kisfiú előtt megállt a
múzeum hatalmas terében –
de honnan is vette, hogy van test beszéde –
csak a legbelső bizonyosságára emlékezett, hogy a robot
boldog volt, mikor a fiú biztos kézzel beütött egy kérdést
színaranyból volt a korona, a három fa,
a két antilop, mind az öt kiszögellés,
az űr bizonyos helyein rengeteg arany
van, egy következő kor aranybányászai
űrutazók lesznek, mint a sámánok
nem a toronyért, azért
az öt jelentéktelen vízszintes
csíkért fordult az ég felé,
megmagyarázhatatlanul
rettegett, a képen
szétoszlik majd valamiért,
elnyelődik benne a jelnek
is kevés kijelentés
ahogy visszaértek, egy ember jött eléjük,
tapsolt, mikor visszaintettek neki, a holdra
mutatott, nem az ő visszatértüket, a legrövidebb
éjszaka és a holdtölte egybeesését tapsolta meg,
visszafordult hát a holdért, egy fa lombján keresztül,
egy szabályos kerek lyukon át látta, nem volt több,
mint egy utcai lámpa, még nem láttam embert,
aki így örült volna holdnak, még nem láttam holdat,
akire embernél jobban vártak volna,
mondta, azzal visszafordult a kivilágítatlan útra
(Loránt Gábor emlékére)
volt egy esőáztatta álma
valaki a monszun szóval
vigasztalta, türelmesen
tanítgatta, mondja ezt ezentúl,
ha végképp elengedni akar,
de nem volt már mivel
utána mondania, ragyogó
égből volt az arca
négy nap után lett honvágya,
ami csak annyit tesz, hogy itt is
eluralkodott rajta a
pótolhatatlanul felesleges
ember érzése. mígnem a gyalogló
buddha leült az útszélre:
kikapcsolt belső égéssel várta,
a zöld zöldre váltson
nem ritkították a lombot, hogy a város
jobban lássék, inkább a lomb természetes
nyílásába tették a buddha szobrot, csak idő
kérdése, és benövi buddha szemét, igen, lehet
arra várnak, hogy tanácstalanul megálljanak
izzadtan, peckelő pulzussal a lépcső tetején,
hogy miért is jöttünk voltaképp, olyan hirtelen
fordult vissza a várostól a szobor felé, hogy be
mozdította az őrt, hiába, hogy az asszonyi természetet
már korban elhaladta, mégis testetlen dolgok is akár,
úgy mozdultak benne, mint a magzat, akaratlagosan,
mégsem szándékosan, tétova lett tőle a légcéltudatosabb
mozdulata, lehet ő is még valakiben néha magzatmozgás,
tétova lesz tőle a legcéltudatosabb mozdulata is,
mint mikor egyetlen csillaggá omlik egy teljes galaxis
ki vigasztalta azzal álmában, hogy ez nem alma
alakú elhízás, csak a hold korsó legnagyobb
szélességi foka? eddig nem tudta, hogy archetipikus
önáltatás is van. nem ébredés után jutott eszébe az álma,
hanem a metrón egy reklám idézte fel. egy vékony koreai nő
hold korsó színű ruhában állt. a kép sarkában feng shui
távolságban a korsó. a meghasonlásig ugyanaz a színárnyalat.
és becsapódásmentes felszín.
színpompás monokróm volt, mint minden álom.
most először talált ki egy dallamot, meglepődött,
ahogy dúdolta, így még nem jelentkezett nála, aki
eddig szó volt és kép, olyan ujjongva újságolta
fiának, ahogy gyerek verseng a szülői figyelemért,
a színeket valójában nem látod, hanem álmodod,
de ki hozza fel őket az álmokból, ha nem fekszel
keresztbe rajta, az, aki téged is, azzal elfordult,
hogy beforduljon az éjszakába, amiből végül
nem ébred fel, csak ehhez a beforduláshoz
legyen még ereje, hogy mindkét lábát behúz
hassa, nehogy ott maradjon még menthető stabil
oldalfekvésben, nem az élet meghatározó pillanatai
hiányoznak, hanem ezek a gravitációban is súlytalan
cselekedetek, melyek befejezetlenek maradnak, azok
az apró, idegesítő dolgok, melyek menetet vágnak
a hiányzó anyába
futott előle, pedig nem is üldözte, de az öregember,
aki teljes súlyával rátámaszkodott, ő meg azt hitte,
csak segít neki, oly hirtelen csókolta meg, hogy me
nekültében az összes titkos kerten átrohant, míg elért
az öreg haláláig, és egy tekercsig, amin kalligrafikus
írással az volt, hogy mindenét rá hagyta, az özvegye
nyújtotta át neki ezt, és nem értette, miért ő áll ott ki
semmizetten, miért nem az özvegy, és melyik test volt
igazán az övé, az öregemberé, a menekülő nőé, vagy
az özvegyé, lehet-e három testi valója, három secret
garden, ha a maga előtt vállalhatatlan érzéseit szervezi
ki más alakokhoz az álom, másként kötve össze néhány
csillagot, lehet ő a kedvezményezett és mégis kifosztott,
kiszervezett vállalhatatlan érzéseit az egyik testet öltés
most visszatestálta, az örök test is visszajár, nem csak a
kölcsön, miért is nem lehet az örök helyett öröm, az özvegy
végtelen nyugalma mögött, hogy az öregembertől csak
szégyent örökölt, az özvegy a vállalhatatlan nyugalmat
talán egy másik álmában ráhagyja
azt gondolta, nőt, mint túlpartot, nem, mint innensőt ostromol, ezért nem volt benne dob, csak az angyalok pásztor furulyája, a harsona, a karácsonyi kelléktárból veszi elő, ha olyan gyerek születik, ki a legnagyobb viharban is alig ébreszthető a csónakban, akkor lehet neki harsonázni a születéskor is, az ember azonban mágnese a viharnak, a lepedékes harsona isten arcáról a leplet lefújja, halandónak elég ez apokalipszisnek, ló és lovas az emberből lép elő, oly készen már évmilliók óta, hogy semmit hozzá nem tett, semmit el nem vett, talán ez az egyetlen intelem, amit már írás előtti korokban az írásból magára vett,
nem baj, ha élet / helyett ítélet, csak nő / zenésítse meg
fontos, hogy csontvezetéssel jusson hozzá
a fény. sárgán, mint az enyv. ne felvételről,
hanem mint saját hang. nincs kérdés mindenre.
csak arra, mi megkérdőjelezhetetlen.
például, hogy rendre elfelejti a vércsoportját.
mintha valaki egy bizalmas egészségügyi információt
kihúzna a dokumentációjából előle. a felejtés egyszerre az
emlék jelenideje és a jelen emlékként kísértése.
úgy felejti el, mint a számokat:
a műveletet csodálva, a mennyiségi
mutatókat nem elhordozva.
nincs févör csak szévjör,
különben dimenzióvesztésben él.
úgyhogy egy idő után ezt elengedte.
nem tudom. mondta a sebésznek,
aki a haját tépte, és szidalmazni kezdte,
hogy akkor most úgy kell nekifogjon a vércsoport
meghatározásának, hogy tényleg látnia kell
a kicsapódást. de ez sem véste belé.
nem baj, majd azokkal a koreaiakkal beszélget,
akik nem hisznek a vércsoport alapján való
ismerkedésben. az összeférhetetlenekkel.
az enyvsárga lepkével, aki a metróba tévedt,
halálra rémítve a szemben ülő idős
hölgyet. vajon a nő többet
vagy kevesebbet tudott a lepkéről,
hogy elijedt tőle? összeférhetetlen volt
a valósággal? és akkor mindjárt az élettel
is összeegyeztethetetlen?
bár inkább valami gondolattal nem újratölthető
ősi rémület látszott rajta, az alagútvégi
disztópikus éjszaka.
ahogy az ő lepke-ámulata is
jövőszorongás: hol van már az idei hó!
üres a tár.
hosszan állt a koreai narancsfa előtt, meditáló vegetáció, vajon légkodicionáló kellett égövön aluli ütésként hozzá, vagy szabadon is nő? mint magukat hívőnek vallók, kik verseket írnak, jókat? rosszakat? a vers az vers, ha megszületik a szövegről ez az ítélet, akkor a jó és a rossz felfüggesztődik nem csak benne, hanem kívüle is, érdesen hallgatnak róla, torkukról nincs leköszörülve az éjszaka, verset azért kérnek tőle, hogy egy visszautasító levelet megírhassanak, a csend kovaszagú, vegetáló meditáció, még nem jutott hozzájuk, hogy isten nem elakadásjelző, amit kirakunk a leállósávon jó pár méterrel magunktól, előtte gondosan magunkra öltve a testnél feltűnőbb láthatósági mellényt, pedig mindkettő narancs riasztás, a háromszög, a mellény, senki nem ragaszt madarakat az üvegplafonra, ó madár fő, te madárijesztővé zúzott, ha véred nincs, mi riasztaná a napot, hogy gyümölcse nálunk nem őshonos, ebben az üveghutában mi olvasztja képlékennyé törékenységét, bőre még érzi a templomhűvös gyerekkort, elég, ha borzong, akár fehérre / meszelt vályogfal, ontja / istent a margó