#15
Mint egy sötét pince ajtaja,
rám zárult az ünnep.
Torkomban a hallgatás fosszíliái.
Előtörnek az aluljárókból a hangos korhelyek,
mint a rikoltozva repülő fácánok a fák közül.
Mintha egy nyüszítő kutya lakna bennem,
aki minden éjszaka csörgeti a láncát.
*
Hosszan sétálok, mint munka után.
Tompa, száraz zörgés a léptem,
mint egy guruló, üres csigaház hangja.
Olyan ez, mint a szerelem ellenpólusa.
Minden nap ugyanolyan szürke,
mintha nem lenne semminek se színe, se íze,
ami szétválasztaná egymástól a dolgokat,
egyedül csak a hajnali repülők fájdalmas sóhaja.
#16
A kávé után a számban még ott a ratluk íze,
mintha rózsaszirmokat rágtam volna.
Halott nagyanyám járkál így álmaimba vissza,
mint aki költözés után jön rá,
hogy még mindig itt hagyott valamit.
#17
A családunkban
azt beszélik,
az egyik ember az utcában
annyira utálta a szomszédját,
hogy beleszart egy dobozba,
és feladta neki postán.
A csomagra még ráírta:
Vigyázat, törékeny.
Arról azonban sosem beszéltek,
hogy tényleg megérkezett-e a csomag.
Ha igen, akkor átvette-e.
Vagy annyira utálta volna őt a szomszédja,
hogy kibontás nélkül visszaküldte.
Vagy eleve álnéven küldte volna.
De lehet, hogy még mindig úton van,
mint a császár üzenete,
és te,
a magányos, szánalmas alattvaló,
egy este
kézhez kapod
egy halott
kihűlt, célt tévesztett dühét.
#18
Temetés közben a suhogó autók hangja.
Az emlékek partszakaszát romboló tenger.
*
Lepusztult, észak-magyarországi falu.
A szegénység bombatámadásai a házakon.
Hegyek.
Napsütés szűrődik át a romokon.
*
Gyanakvó, méregető tekintetek.
A férfiaknak vastag ujjú, hatalmas keze van.
Baltával faragott, szúrágta arcok,
mint a falusi kápolnák faszobrai.
*
– De megőszültél.
– Ez legalább nem fáj.
*
Együtt a rokonság.
Ülünk az emlékezet derítője mellett.
Félelmeinkből és szégyenünkből desztillálunk
elégikus disztichonokat
és cinikus káromkodásokat.