Zavarba ejtő Locker Dávid első kötete. A kéziratot olvasva talán Kemény István is ezt érezhette, aki a fülszövegben Lockert idézve – „Európai vagyok, Jézus és Platón tanítványa” – meglepettségének ad hangot, hogy hogyan nem válik az ilyen kijelentés Locker versvilágában romantikus nagyotmondássá. Kemény a költői hitel gondolatával támogatja meg a nagyzoló kijelentést, amit életrajzi elemekből vezet le. Véleményem szerint Locker nem meghaladja a nagyotmondásnak – a posztmodernből ránk maradt – megmosolygását, hanem „játékba hozza”, egyszerre él a befogadóban a kinyilatkoztatás abszurditása és annak elbizonytalanodása, miszerint valahogy mégiscsak máshogy, ún. komolyan (is) értendő, és ez a kettősség nem csak a befogadóban van jelen, hanem – meggyőződésem szerint – egyszersmind a versbeszélő összetettségét, ellentmondásos alapállását is megjeleníti. Az ilyen kijelentések mindenképpen bátorságról vallanak, mint például a hasonlóan zavarba ejtő verszárlat: „megcsaltak az érzékek. / Megcsalt a szív.” Azonban az irodalom azon üdvözítő „szabályszerűsége” is diktálja ezeket a mondatokat, miszerint valami olyat érdemes csinálni, amit elvileg „nem lehet”. Ami valamilyen normákat nem szeg meg, nem ejt kétségbe, nem gondolkodtat el, az talán nem is (szép)irodalom. Locker Dávid szabad teret talált az irodalmi mezőn, a „nagy szavak” kimondásának gesztusát, ami jelenleg unikálisnak, újszerűnek hat, miközben régiszerűnek is (épp ez az újszerűsége), és részben jól is csinálja.
Locker Dávid versei erős állításokat tartalmaznak. De vajon ezek az állítások mennyiben egyeznek a kötet versvilágának egyéb megnyilvánulásaival? Lehet, hogy az ember Jézustól is tanult ezt-azt, de alighanem a kötet nagymesterei között egy váratlan pillanatban Lucifer is felteszi a kezét. Mert Lucifer is ott bujkál a kötet lapjai közt, de személye, vagy a dekadens romkocsmai légkör nem vagy csak alig tematizálódik negatívumként, és inkább – mint a meg is idézett baudelaire-i világ – ihlető lendületént jelenik meg, ami rendben van, csak ezzel egy lehetséges és indokolt jelentéstöbbletről mond le a szerző.
Az első vers címe – Beszédkényszer – a kötetborítóra került (ez folyóiratközlésből tudható), és a kötetben cím nélkül szerepel, amivel mintegy mottójává is válik a kötetnek. Negyedik mottójává. A vers személyes megszólalása programként is értelmezhető. Milyen ez a program? A mondás mikéntjeit tematizálja, kívánatos és nem kívánatos megszólalásokat állít szembe. Számomra a program kissé problémás, indokolatlan és fölösleges. A versek így is, úgy is magukért beszélnek. A programvers inkább az egyébként is túlreflektált beszédre adott szuperreflexió. Ami kiderül belőle: a szerző vonzalma a pátoszhoz, a nagy képekhez és az érzelmekhez, miközben az ablaküvegen tükröződő arcban a nárcisztikus ősmotívum is megkísérti (ami persze természetes, és ami talán az alanyi költészet alapmotívuma).
A kötet egyik vállalása a posztmodern meghaladása. Számomra ezt leghitelesebben a fent említett zavarba ejtő nyelvi megoldások közvetítik, és az abszolút alanyi (versbeszélő = Locker Dávid Mátyás) megszólalás, bár utóbbi inkább csak elméleti szinten, a verselésre nincs különösebb hatással (sőt, több vers esetében nagyon valószínűnek tűnik, hogy nem a szerző a lírai én). A posztmodernnel való leszámolást, amire a kötetben is történnek utalások (valamint szóban, írásban, Facebook-posztban számtalanszor), mégsem hiszem el. Ha több teoretikus is eltemette már a posztmodernt, akkor miért kell újra eltenni láb alól? Már-már az a gyanúm, hogy akkor a posztmodern – jellemző csavarral – mégse halhatott meg (másik szép csavarral folytatva: soha nem is volt, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy mindig is volt – és ez se lehetetlen). A lockeri út is kicsit hasonló, a versnyelv a maga folyamatos reflexióival, utalásrendszerével, intertextualitásaival és a versbeszélő személye körüli játékkal (mert hiszen a hagyományokkal élcelődve veszi fel a lírai én a Locker Dávid-szerepet) ízig-vérig a posztmodernben áll. De már a posztmodern elleni harc gondolata is egyfajta posztmodern Don Quijotévé avatja harcosát. Bár Don Quijote szerintem már 1600-ban is kissé posztmodern volt. Ha a kötet verscímeit olvasom – Lectori Salutem!; A stroboszkópos buli; Amelyben Isten elhív, hogy költő legyek; Pappa Pia; Erdélyi úr és fia egy dunántúli kastélyparkban; Asszony nélkül a csárdateraszon; Bőrhiba; Műsorterv – egészen elragadtatódom, és azt érzem, muszáj elolvasnom a kötetet, és hogy nincs kedvem a irodalmi stílusokon gondolkodni. Stílusok egyébként sincsenek az alkotás jelenében. Ez az állítás azonban támadható. A kortárs költészet többnyire óvatos poétikák mentén szólal meg. Locker nem óvatoskodik, és ez messzemenően szimpatikus benne.
Locker hangja, amellett, hogy sajátos, egyfajta kollektív, nemzedéki megszólalást is hordoz. Azt hiszem, bölcsész közegekben – kiemelve az egyetemistákat – szép sikerre pályázhat a kötet, hiszen magukénak érezhetik a szerző életkérdéseit. A kötet valahányadik bemutatóján Vida Kamilla mint moderátor felvetette a versvilág stand up comedyvel való rokonságát. Támadó kérdésnek érzékeltem, de Locker vállalta a kapcsolatot. És valóban, a lockeri poétika egyik jellemzőjével állunk szemben, a poénokra kifuttatott építkezéssel, mint például az alábbi idézetben is: „a házibuli aktuális hülyéje a hajnaltól kapatosan: / rátenyerelni a piros gombra.” Az ilyen megoldások kiválthatják az olvasó felüdülését, de az olcsó poénok felett érzett ellenszenvet is. Vagy ez lenne az Esti Kornél-i „mély sekélység”?
A kötet egészére jellemző a túlbeszéltség, a túlírtság. A legjobban eltalált darabok – érzésem szerint – a rövidebb (2–3 oldalas) versek közül kerültek ki. Ezekben Locker sokszor elfelejti azt a dühös nekirugaszkodást, ami általában jellemzi, másrészt a rövidség segíti abban, hogy a vers ne folyjon szét, mint egy kiborult túlsokadik korsó sör, hanem megtartson egyfajta lebegést a túlbeszélés és a csendesség között. Azonban a Beszédkényszer nem elnémulni akar, hanem sokkal inkább egyfajta nyers, félzabolázott hangnemben vágtatni a naplemente felé. Ebből a vágtából fakadnak a hátulütők, úgymint az életrajzi ihletettségű versek esetében a túlzott anekdotázási kedv, ami – szesztől és költészettől fűtve – sokszor korlátait vesztve omlik a papírra (amivel szemben a lírai én is tehetetlen: „lassan négy oldalnál járok, / és kényszerítenem kell magamat, / hogy lezárjam ezt a verset”, de persze ez a kényszerített lezárás se jön túl könnyen). A dühösség Locker kifejezése, amit a kötet megjelenését hirdető Facebook-posztból kölcsönöztem: „A dühös versek és a csillagos égbolt rajongóinak.” Locker verseinek világa diszkomfortos: személyes, társadalmi, nemzeti és irodalmi frusztrációk, igazságtalanságok világa. A megszólaló hang pedig üdítően karakteres. A posztmodernellenes váteszt a dühös-kamaszos nekirugaszkodás, a stand up, a humor, az (ön)irónia, az őszinteség, a társadalmi frusztrációk, a bölcsészélet kihívásai, a gonzó, a kritikus gondolkodás és a szorongás kényszerítő tényezői jellemzik.
A versbeszélő alapvetően az igazság oldalán áll. Az igazság igényével azonban nehéz megszólalni. Mindent górcső alá kell venni. Ez szüli az olykor szinte végtelenített – sokszor fejnehéz – reflexiót. A reflektáltság az okosság képzetéből (narratívájából) fakad, ahogy azt a Könnyen Barátkozók című vers is írja. Ez az okosság, amely a határozott kijelentések, életvezetési tanácsok és reflexióláncok retorikájából születik, azt a sematikusságot is létrehozza, amelyből kiemelkedhet. (Erre a problémára Vida Kamilla nyitotta fel a szemem.) Ilyen a Könnyen Barátkozók típusa, a Nő a tükörben Facebook-oldalt olvasó budai anyukák képe, a vidéki irodalmároké, de az ellenséges főerők összecsapása is a Libriben. De ide tartozik az elitizmus problémája is. A kötet lapjain mintha külön rang lenne pesti bölcsésznek vagy fővárosi írónak lenni, vagy romkocsmákban félművelten filozofálni (és több monológot tartani Heideggerről, mint ahány oldalt olvastunk tőle). Ez is a kötet zavarba ejtő vonásai közé tartozik, mert miközben öniróniát működtet, ugyanakkor mintha komolyan is gondolná az „elit” magasabbrendűségét, és megrökönyödik, ha valaki a nagyszerű filozofálás közben a gyomorbántalmairól kezd beszélni. Tehát úgy nézi le a lírai én azt, ami nem magaskultúra, hogy közben (ön)ironikus fricskákat helyez el a megszólalásában, ami azonban nem cáfolja meg a felsőbbrendűség-érzetét. Azonban az elitizmus nem egyéni túlkapása a lírai énnek, hanem inkább – ahogy az a Pappa Pia című versben is megmutatkozik – egyfajta közösségi norma működése és működtetése érhető tetten a versvilágban (mely szerint szégyellnivaló a komolytalan filmek nézése, a fizikai munkánál jobb az értelmiségi munka stb.), még akkor is, ha ez mindenki számára – így a lírai én számára is – frusztráló.
Mindezek mögött talán az áll, hogy az általános társadalmi frusztrációt érzékelő szerző/lírai én tudja, hogy nincs számára egyértelműen helyes megoldás, minden sántít valahogy, miközben igénye van az igazságra és az őszinteségre, amely igények azonban sehogyan sem nyerhetnek maradéktalan kielégítést. Érzésem szerint az Így neveld a magyarod című prózaversben sikerült legjobban a széthúzó erők összefogása, a mérték megtalálása, a düh kifejezése. A vers sikerességében közrejátszhat, hogy míg a kötet verseinek túlnyomó része élőbeszédszerű „nagymonológ”, lineárisan kifejtett gondolatív, addig az Így neveld a magyarod mozaikossága, szaggatottsága, rétegzettsége szervesebben egyesíti a nacionalizmus–liberalizmus, és (ezzel összefüggésben) a pestiség–vidékiség gerjesztette társadalmi és személyes feszültségeket. De a versek elementáris hatásáról szólva azt is be kell vallanom, hogy az Úri muri című vers zárlatát – az első publikáció idején – (lockeresen szólva) meghatottan másoltam be a füzetem hátuljába, mielőtt elindultam Pestre kocsmázni.
Bár hosszú a köszönetnyilvánítás az utolsó oldalon, a köteten kicsit mégis azt érzem, egy fegyelmezettebb, pontosabb, szűkebbre szabott szerkesztés jót tett volna a verseknek. Valaki nagyon beszélni akar (ez a beszédkényszer). Vagy az önreflexív címmel fel is mentené magát? Szerintem nem tudja, de a dacos zabolátlanság valóban problémásan szerkeszthető. De az is lehet, egyedül vagyok a dilemmáimmal. Azonban egy ilyen feldobott labdára, mint – kis túlzással – az igazság kötete („Hogyan jellemeznéd egy szóban a kötetet? – Igaznak.”– a nevezett kötetbemutatóról. Vagy: „a vers, ha nem is az őszinteség, / valami, ami a legközelebb lehet hozzá” – a kötetből), csakis őszintén nyilvánulhatok meg. Érdekes módon épp a kritizált összetevőkből rajzolódik ki Locker Dávid első kötetének karakteres hangja, amely – csak ismételni tudom magam – zavarba ejtő. Különös összetevőkből gyúrt kötet. Vegyes olvasásélményem ellenére is (vagy épp azért?) figyelemfelkeltő és megsüvegelendő teljesítmény. Kíváncsi vagyok a folytatásra, hogy merre mozdul Locker Dávid nemlíraiénjének hangja, de felőlem akár Baltazár – a nyilván hermeneutikailag is képzett macska (a Macskámmal német életfilozófiákon merengve című vers egyik főszereplője) – versei is jöhetnek. (Prae, Bp., 2024)