Az első modern olimpiai játékokon, 1912-ben Stockholmban Jim Thorpe meggyőző fölénnyel nyerte a tízpróbát. Nem ez volt az egyetlen új sportág a mind sokrétűbb világeseményen. Más versenyszámokkal is bővült a program: építészet, szobrászat, festészet, zene és – költészet.
Noha többnyire külön-külön, mind a sportolók, mind a művészek „mutatványosok”: szeretnék, sőt akarják megmutatni a teljesítményüket. Pierre de Coubertin báró, a modern olimpiák atyja fontosnak tartotta sport és művészet közös mivoltát. Olyannyira, hogy az 1896-os athéni olimpiáról kiadott közleményében ezzel a határozott, tényszerű kijelentéssel hárította el az értetlenkedőket: „Ezúton erősítem meg, hogy kizárólagos jogot formálok az egész rendezvénysorozat értelmi szerzőségére.”
A modern játékokról alkotott elképzelése annyira szerzői volt, hogy La Revue Athlétique címmel folyóiratot alapított, hogy nagyobb érdeklődést keltsen a férfias sportok iránt Franciaországban. Noha ő maga nem sportolt, a jezsuita neveltetésű Coubertin vonzódott az antik világ eszményeihez, és hitt test és szellem egységében. „Az ókori Olümpia az atlétika, a művészet és az imádság városa volt. Hiba e három fogalom sorrendjét felcserélni, mint ahogy azt néha teszik. Olümpia szakrális és esztétikai jellege az izmok szerepéből következett” – írta.
A művészeti zsűri „csak a sporttal kapcsolatos, még kiadatlan és be nem mutatott pályaműveket bírál el”. A stockholmi irodalmi versenynek tíznél kevesebb indulója volt, de olyanok voltak közöttük, mint a francia regényíró, Marcel Boulenger (aki az 1900-as párizsi olimpián tőrvívásban bronzérmes lett), a francia szimbolista Paul Adam és a svájci drámaíró René Morax. Az aranyat két német, Georges Hohrod és Martin Eschbach közös műve, az Óda a sporthoz nyerte el. A zsűri áradozott róla: úgy döntött, hogy „messze a legjobb, mert egyszerre dicséri irodalmi és atletikus megközelítésben a sportot. A felvetett gondolatok kifejtése hibátlan logikai és harmóniai sort alkot.”
Csakhogy Hohrod és Eschbach sosem létezett. Coubertin írói álnevei voltak, aki így megnyerte az általa szervezett versenyt.
A sporttörténészek máig értetlenül állnak Couberten döntése előtt. Az 1912-es játékok jegyzőkönyvében Hohrod és Eschbach szerepel győztesként, Coubertin csak évekkel később fedte fel szerzőségét. A távollétében ítélték volna oda a díjat? Manipulált a kettős álnevet használva, vagy csupán befolyásolásmentes ítéletre vágyott a zsűritől?
Nincs jó válasz. A bombasztos Óda nem látszik indokolni a zsűri lelkesedését. „Egyenes és nemes utakon haladsz egy tökéletesebb emberiség felé. Csírájában fojtod el a betegségeket, elhárítod az egészségre veszélyes hibákat, és a sportolóban feltámasztod az igényt, hogy fürge és erős utódokat lásson felnőni maga mellett, akik követik őt a küzdőtérre, ahol aztán örömteli babérokat aratnak” – hirdeti a költemény. De ha elfogadjuk, hogy a sportnak és a művészetnek vannak közös vonásai, akkor az egyik a túlzásokra való hajlam. A zsűri talán azt igyekezett igazolni, hogy helye van az irodalomnak az olimpián.
A történész Tony Perrottet azzal szembesült, hogy rejtélyes módon eltűnt az olimpiák „számos győztes verse – talán, ahogy a kritikusok feltételezték, a kétes irodalmi minőségük miatt”. Perrottet, amikor rábukkant Dorothy Stuart – az 1924-es párizsi játékokon ezüstérmet nyert – Pengedalok című elbeszélő költeményére, nem volt lenyűgözve: „csengő-bongó rímelésű, cikornyás verselése kissé elavult, és néhol olyan, mint egy Monty Python-burleszk”. […]
Az alkalmi vers külön műfaj. Az olimpia nagyszabású eseménysorozat, tele ambícióval és nemzeti érzülettel áthatott látványos és ünnepi pillanatokkal. Ritka a visszafogott költői és másfajta visszafogottság. Az 1924-es játékok záróünnepségén de Coubertin megerősítette: „A testkultúra és a sport mellett másra is szükség van: a nemzeti zsenialitás, a múzsák együttműködésének, a szépség kultuszának jelenlétét akarjuk, az eddigi olimpiai játékokat jellemző erős szimbolika minden formáját, melyeket modern korunkban ezentúl is meg kell jeleníteni.”
Az 1948-as londoni olimpián rendeztek utoljára művészeti versenyeket. A következő évben egyik Rómában tartott ülésén a szervezőbizottság így foglalt állást: „Ésszerűtlennek látszik, hogy az ilyen alkalmakon hivatásosok is versenyezzenek és kapjanak olimpiai érmeket.” Az utolsó díjazottak között volt az aranyérmes finn Aale Tynni (az első női győztes), és az ezüstérmes dél-afrikai Ernst van Heerden (az első nyíltan meleg olimpiai érmes). Ez utóbbinak a költeménye a súlyemelőket dicsőítette. […] Szavai profetikusnak bizonyultak: négy évvel később,1952-ben Helsinkiben ő volt a dél-afrikai súlyemelők csapatkapitánya.
Szilágyi Mihály fordítása
Marcel Boulenger (1873–1932 ) Stendhal-díjas francia regényíró.
Paul Adam (1862–1920) francia regényíró, a La Symboliste folyóirat egyik alapítója és a Montmartre anarchista mozgalmának egyik vezéralakja.
René Morax (–) svájci drámaíró, rendező és színigazgató. Az ő Dávid királyához komponált zenét Arthur Honegger.
Dorothy Margaret Stuart (1889-1963) brit költő, író, számos történelmi és életrajzi könyv szerzője. A Pengedalok ajánlása vívómesterének, Alfred Huttonnak szól, aki a Brit Amatőr Vívók Szövetségét alapította.
Aale Tynni (1937–1997) inkeri származású finn költő és műfordító, az Ezer év dalai (1957, 1974) című európai költészeti antológia szerkesztője és fordítója.
Ernst van Heerden (1916–1997) dél-afrikai költő és kritikus, az afrikaans és a holland nyelv professzora Johannesburgban.