Mindenkinek van egy személyes irodalomtörténete. Nincs benne semmi kronologikus sorrend a hagyományos értelemben. Egy személyes kronológia van benne: melyik mű után mit olvas. Az sem elhanyagolható szempont, hogy milyen élettörténetek közepette teszi ezt. Sokszor azt sem, éppen hol van, mikor olvas. A befogadó referencialitásával, meglehet, többet lenne jó foglalkozni, mint az íróéval. Mindenki a sajátjával. A saját kitettségével. Mert kitettség ez a javából. Ahogy Mányoki Endre mindig mondta: a befogadónak is megvan a maga kockázata.
Így lesz ontologikus a sorrend. Az időrend nem az okság alá vetve.
Győrffy Ákos A csend körei című művét Martin Walser Egy kritikus halála című regénye után olvastam. A harangvölgyet figyeltem a monitoron, ahogy halad előre: a globus kiterített térképén a világosság. Óránként egyszer néztem rá a repülő monitorán, összesen négyszer. Mikor a könyv végére értem, az amerikai kontinensen egy vékony, hosszú vágás volt már csak az éjszaka. Walser könyvét Koreába menet olvastam el, a Föld forgásirányával szemben utaztunk, a Föld mintegy elém jött, rövidítve a távolságot. Hogy egy bolygón élünk, sokszor felejtjük. Talán, hogy ne legyünk talajvesztettek. A csend köreit akkor olvastam, mikor hazafelé tartottunk, a Föld forgását hozzászámolva az úthoz. Ekkora távolságon ez már két óra különbség. Két óra hidegfrontos ég.
A visszaút előtt, magam is meglepődve cselekedetemen, a zenész fiamnak elküldtem egy évek óta írt művem, talán az egyetlent, amivel úgy érzem, tartozom a létezésnek. Csak annyit írtam: holnap hosszú út, legyen ez meg nálad, és csatoltam. Ha 11 napot vagyunk hét óra különbséggel a magyar időtől, a tudat folyamatosan zónázik. Ebben a zónázó tudatban olvastam A csend köreit.
Walser könyve a német irodalmi életnek is vitriolos ábrázolása. Az irodalmi élet. Egyszer egy éjszaka hirtelen felébredtem, és a sötétben hangosan kimondtam: nem terjed a hang. Az a légkör, hogy nincs légkör. Kimondtam, hogy meg ne fulladjak. Pusztán a kimondástól vibrálni kezdett a sötét. Aki szüntelen tudja, hogy mit csinál, saját színvonala alatt marad – mondja Walser. A sodrás nem mindig arra visz, amerre a folyó halad. Aki istenről beszél, magáról beszél – így Walser.
És aki a csendről?
Amikor elértem a reccsenésig A csend köreiben, melynek forrása felkutathatatlan volt, az álomból lépett ki, legbelülről, azt gondoltam, nem a hang, a csend forrását jelöli. Olyan közel hozzánk, mint az érzéstelenített bölcsességfog kihúzásának hangja. Mégsem evilági. Nálunk költő vonuló. Belőlünk szól a rajtunk kívülálló. A megrendülést, amikor egy álom átcsap az ébredés peremén, és ott folytatódik, jól ismerem. Csak egyszer hallottam ilyet, de azóta felszisszenek, ha az örökkévalóból visszanézve az irodalmi halhatatlanságig fokoznak bármit le. Ez a hang nem a világból érkezett, és nem a világban halt el… a függöny néhány értelmezhetetlenül rövid pillanatra szétnyílik, de a mögötte feltáruló látvány nem ad semmiféle fogódzót.
Óvakodunk ettől, mint az őrülettől. Az emberi tudat meghasonlik, ha nincs hasonlata valamire. Hányszor mégis ezeken a hasítékokon látjuk meg, mi van az emberi természetben. Csak épp megannyi vízzáró réteg elzárja előlünk, ami bennünk van. Mint a Jelenésekben a rengeteg hasonlat és zúduló kép után egyszer csak a jánosi mondat: és csend lett a mennyben, mintegy félórára. A toronyóra, amiről az időt tanultuk leolvasni, rögzül egy s.o.s.em volt időben. Van, akinek attribútuma, hogy hasonlíthatatlan. De ebből a hasonlíthatatlanból ömlenek életünk zenei átiratai. A lombok hullámverése, a csillagok vonóhálói nyugszanak. Íme, emberhalásszá teszlek, mondta az idők kezdetén egy hang a Napnak. Mikor nyugszol, nyugosznak a húszmillióéves domboldalakhoz tartozó völgyek.
Az ismétlődő mintázatok a könyvben: a testi tünet, szédület, még csak el sem sötétülő világ. Eszméletvesztés sincs benne, nem az öntudatlanságig juttat, de hirtelen az önáltatás helyett ott az önátadás. Ha ezeket a pillanatainkat egyetlen időfolyammá tehetnénk. Átúszni a komp alatt. Félúton visszafordulni. Félútig távolodunk. Aztán közeledünk. Félútról visszafordulni, a teljes út hosszát megtenni, mégis szüntelen távolodni. A várt helyett a nem várt helyen felbukkanni. Fejem, ha felbukna, ki lesz, ki visszanyomja? – éneklik Gergőék. Átküldte nekem Koreába a Szent Efrém kórus feldolgozását erről. Mindig liturgikus éneknek gondoltam. Kék vitorlák visznek el messzire. Maga a víz. Magam, a víz. A zajokkal a test hangjait nyomjuk el. A lányom átküldte Koreába a születendő unokám ctg szívhangját. Ami nem az a kettős dobbanás, amit megszoktunk. A tengeralattjárók szonárhangja jutott hirtelen eszembe róla. Az ember emberen túli hangja. A víz oly mélyre vezeti bennünk a hangot, hogy abba sejtszinten rendülünk meg. Egyszer a miskolci Avason éjjel az emberek ijedten hallották ezt a szonárhangot. Az erdőből egy tengeralattjáró szonárhangja jött.
Úgy ijedtek meg tőle, mint a csend nullfokától. Az éjszakai tudattal volt, aki úgy vélte, a csatornákból, vízvezetékekből tör fel majd egy tengeralattjáró. A megőrüléstől való ősi félelmükben, hogy olyat hallanak, ami nincs ott, bizonyosságot kellett szerezzenek. Talán a film nyitójelenete jutott eszükbe: a békésen úszó meztelen nő egyszer csak sikítani kezd, és egy felszínre jövő tengeralattjáró periszkópjába kapaszkodva a magasba emelkedik. Határhelyzetekben adunk ki olyan hangot, amiről nem tudtuk, hogy van bennünk. Félelmükben, hogy olyat hallanak, ami nem lehet ott, bizonyosságot kellett szerezzenek. Betelefonáltak a központba. Aztán kiderült, a tengeralattjáró szonárhangját a füleskuvik adja. Tollazata a fa kérgéhez hasonló. Az egyetlen nálunk költő vonuló. Tenger és erdő, az emberi természet tudatalattija egymást gerjesztve volt ott az éjszakában. A csend totemállat.
A csend átlőtt pofájú szarvas. Nem fordul vissza. Vadásztól vadászig úszik. Az első prédaként tekint rá, a második irgalomból lövi le. De mindenképpen felzabálja.
Minden verset, minden könyvet önálló lényként érzékelek. A csend körei lénnyel, kinek jelenlétté vált bennem jelentése, a találkozás után szüntelen Dürer álma merült fel bennem. Mondhatni nem várt helyen. De a mélyasszociációs ívek már csak ilyenek. Egymással a gyökereikkel kommunikáló távoli fák. Ez az apokalipszis sosem lett rézmetszet. Ami a rézben van, nem kell rézbe metszeni. Lerajzolta pedig, és a Traumgesicht címet adta neki. Nem rémálomnak, jelentős álomnak nevezte. Ami egy arculattervező nélküli arc. Ma úgy mondanánk, archetipikus álom.
„Az 1525. évben pünkösd után szerdáról csütörtökre virradó éjszaka (VI. 7/8.) olyan álmot láttam, hogy rettentő nagy víztömeg hullott alá az égből. Elsőnek körülbelül 4 mérföldnyire tőlem rémséges zúgással és zubogással ért földet, és elöntötte az egész vidéket. Ettől olyan súlyosan megrémültem, hogy fel is ébredtem, mielőtt még a többi víz leesett volna. És az a víz, ami ott aláhullott, rettenetesen sok volt. Előbb még nagyon messze esett, azután már közelebb, de olyan magasról jött, hogy úgy tűnt, mintha lassan hullana. Amikor viszont az első lehulló víztömeg már majdnem földet ért, akkora sebességgel, széllel és zúgással zuhant lefelé, hogy rémültömben felébredtem, egész testemben reszkettem és hosszú ideig alig tértem magamhoz. Amikor azután reggel fölkeltem, idefestettem, amit az éjjel láttam. Isten fordítson jóra mindent. Albrecht Dürer”
A fizika törvényeinek egyszerre engedelmeskedő és magát nem alávető víz. A létezés teljes súlyával a nemlét felé tart. Pünkösd után nem sokkal a víz tűzözöne. Olyan hideg, hogy az már forró. Egyszerre nyitja és húzza össze sebeinket. És egy olyan hanghatás, mint a csend köreiben a reccsenés. Nem kiadja magából a hangot. A hangból van. Kettős nyelv. Isten fordítson csendre mindent. És számolja hozzá a Föld forgását az úthoz.