C.D.F.
Az Eredeti másolatok versciklusból
először egy óriás fának dőlt,
amelynek ágairól kis pamacsként libbent
védtelen nyakszirtjére a friss, reggeli hó,
a szél oly könnyedén
sodorta tova, mint egy, a semmiből jövő és a semmibe tartó,
nemrég elpusztult énekesmadár tollpihe-maradékát –
pedig ez a megoldás, suttogta a fenyő kérgéhez
– mint szeretőjéhez – szorítva hideg ajkát:
távol kerülni, igen, oda, a régen elhagyott
hegyi bányák kőtemetői fölé,
ahol a csizmák zaja már ezer éve elhalt,
és a Föld gyomrának őselemei által
táplált fenyők oly rettenthetetlen sorban
sorakoznak, mint a Mindenség
örök csendre ítéltetett őrei,
csak szívják magukba az égből jövő csapadékot, havat, jeget,
hogy ezt az éber álmot átadhassák annak,
aki véletlenül idetéved.
A tübingeni róka
Bálind Istvánnak
Folyton ólálkodik
A Holdat ugatja
Ha rászakad az álom
Mélysötét égboltja
A tübingeni róka
Kék hegyekhez szokott
Vízcseppjein az örök jelennek
Éles szemű tó
Önmaga tükre
Trónol kősima medenceparton
Elefántcsont-csempékkel kirakott
Egyszemélyes piramisában
Mióta
mióta a flamand piktúra aranykora lejárt
az örökkévaló a főtémából a mellékesbe menekült
apró részletek rejtik immár a múlt kifakult érméit
ahogy a rügeni nők réteges szoknyája
alól is nyomtalanul tűnik el
az ősi hagyomány
úgy az égre habzó felhők is
földi ködök formáit öltik magukra