1983-ban születtél, az idén megjelent Rádiócsend a második versesköteted. Milyen poétikai kapcsolatok vagy éppen ellentétek vannak a két könyv között?
Úgy érzem, hogy a Rádiócsend lírai alanya kevésbé zárkózott, és valamivel oldottabb, közvetlenebb hangon szólal meg, mint a 2014-es Kolónia című kötet verseiben. Mindkét kötet gyűjteményes, a Kolónia hét, a Rádiócsend nyolc év anyagából építkezik, de a válogatás szempontja eltérő. A Kolónia világát a rejtőzködés határozza meg, az új kötetben viszont, amelyben egy személyiség formálódásának történetét kísérlem meg rekonstruálni, a feltárásé és az analitikus vizsgálaté a főszerep.
Sokat merítesz a pannonhalmi diákkorodból, a versek hangulata így egyszerre lesz természeti és vallásos. Hogy fonódik össze a kettő számodra? Illetve közel áll-e hozzád Pilinszky János költészete? Ha igen, melyik korszaka inkább?
Pannonhalmán kerültem legközelebb a természethez és ahhoz is, amit spirituális tapasztalatnak nevezhetek. A terekhez való viszonyom alakulásában is meghatározó volt az a hat év, amit a Szent Márton-hegyen töltöttem, ahol egymástól tulajdonképpen csupán néhány lépésnyire van az arborétum, a bazilika, a gimnázium, valamint a kilátópontok: a kollégium ablakai és a bástya. Mindegyik tér más-más módon szolgálja a szemlélődést, és ezáltal mindegyik segít abban, hogy megtaláljuk a helyünket, hogy önmagunkra találjunk. Pannonhalmi diákkoromban ismerkedtem meg Pilinszky János költészetével is, melynek érzékenysége azonnal magával ragadott. A Harmadnapon és a Szálkák verseit szeretem a legjobban.
A Műhely folyóirat szépirodalmi szerkesztőjeként milyennek látod a líra mai állapotát?
Negyedik éve dolgozom a Műhely folyóirat szépirodalmi szerkesztőjeként, és az irodalom, különösen a líra világát soha nem láttam ennyire izgalmasnak, ennyire sokszínűnek. Nem gondolom, hogy válságban volna a költészet; ha mégis így van, akkor mindig is abban volt: örök határhelyzetben, örök konfliktusban az érvényes és hiteles megszólalásmódokért. Örömömre rengeteg kézirat érkezik a Műhely számára, ennek legnagyobb része vers. Úgy tapasztalom, hogy változatlanul sokakban él az igény a költői megszólalásra, és úgy gondolom, hogy olyan jelenségről van szó, amellyel foglalkoznunk kell. Szépirodalmi szerkesztőknek, pedagógusoknak egyaránt. A költészet – más művészetek mellett – az életben való mélyebb, intenzívebb elmerülésre, a sokrétűbb önismeret megszerzésére tesz kísérletet, ami feltétlenül támogatást érdemel. Ezért is foglalkozom szívesen fiatal tehetségek felkutatásával és mentorálásával folyóiratunk Tehetséggondozó Műhely című rovatában.
A verseid alapján úgy érzem, fontos számodra a szépség. Hogyan hozható ez létre a lírai alkotásokban, illetve te hogyan hozod létre poétikailag érvényesen?
A szépség számomra elsősorban a rendezettséget, a tisztaságot jelenti. Versírás közben arra törekszem, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek, vagy épp arra, hogy kiderüljön, hol a helyük. Azt hiszem, hogy egy vers akkor válhat széppé, ha ezt a belső rendet meg tudja teremteni magában, vagy ha az erre irányuló szándéka felismerhető, követhető. Engem a verseket elindító mondatok, gondolattöredékek ritmusa indít el a keresésben, és ha ezt sikerül odaadóan és figyelmesen követnem, akkor rácsodálkozhatok valamire, ami szerencsés esetben ennek a belső rendnek a szépsége.
Mivel foglalkozol mostanában, hogy telnek manapság egy költő és egy szerkesztő hétköznapjai?
Hétköznap délelőttönként a Műhely számára érkező kéziratokkal foglalkozom: verseket, novellákat, regényrészleteket és olykor esszéket, tanulmányokat olvasok, megtervezem a következő lapszámok szerkezetét. Délutánonként szabadjára engedem a kíváncsiságomat, és kedvem szerint választok olvasnivalót. Mostanában William Golding regényeit veszem sorra a kezembe, szeretném végigolvasni az életművet. Szeptember elsejétől a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasaként a következő verseskötetemen dolgozom, amely a Rádiócsend folytatásaként a megtalált otthont barangolja be. A Bakonyicum munkacímű verseskötetben a Bakonyvidék felfedezésére indulok, elsősorban Rómer Flóris nyomait követve, amelyeket kutatói jegyzetfüzeteiben és A Bakony – Terményrajzi és régészeti vázlat című, 1860-ban megjelent könyvében hagyott. Amint tehát az időjárás engedi, feleségemmel bevesszük magunkat az erdőbe, és azon leszek, hogy kirándulásaink nyomán a bakonyi táj és a benne gyalogló ember kapcsolatáról minél részletesebben számot adhassak az újabb verseimben.
Köszönöm a beszélgetést és jó kirándulásokat kívánok, a költészetben és a valóságban egyaránt!